2016. február 7., vasárnap

46. fejezet

46. fejezet


- Szakítottatok?! – képedt el legjobb barátom helyett Xiumin is, aki hitetlenül meredt küllememre a kanapéról, olyan arcmimikákat produkálva, mint aki menten agyvérzést kap. Hatalmas sóhajt kiengedve ajkaim közül bólintottam, belekortyolva a kávéba, amit még érkezésemkor adtak. Muszáj volt akkor beszélnem valakivel, és úgy éreztem, ők ketten igazán megérdemlik, hogy megismerjék a keserű fejleményeket.
- Igen – feleltem halkan, alig hallható hangon, mert bár nyíltan nem mondtam ki azokat a visszataszító szavakat, elismerni jelentésüket talán még fájdalmasabb volt, mint hittem.
- De hogyan lehetséges ez? – makogott maga előtt a legidősebb, mintha számára elviselhetetlenebb lett volna a tény, hogy Yifan és én ezentúl külön utakon folytatjuk majd az életünket. Szokták mondani, hogy egy kívülálló barátnak sokkal különösebb lehet egy ilyen változás, de még nekem is nehezemre esett felfognom, hogy többé már nincs Kris és én. Csak Kris van… és valahol egy másik univerzumban meg ott vagyok én.
- Az előbb mesélte el – lökte oldalba legjobb barátom szerelmét, valószínűleg kínosnak érezte, hogy a hörcsögfiú ennyire faggatni próbált a részletekről. Jongdae mindig ilyen tapintatos volt, sosem akarta erőltetni a dolgokat, akkor sem, amikor a Haneul-os eset történt. Azt szerette volna, ha magamtól vallok arról az éjszakáról, nem kívánta fogóval kihúzni belőlem az információkat, Yifannal ellentétben. Lehet, pont ez volt a baj…
- De akkor is! – vágott vissza a színész. – Én azt hittem, hogy a veszekedés végén talán­… nem is tudom.
- Xiumin, szerinted, ha nem szakítottak volna, Sehun idejön? – kérdezte meg az egyértelműt osztálytársam, mire párja végleg feladta a magyarázkodást. Ezen nem volt mit szépíteni; tényleg nem mentem volna el hozzájuk, ha akkor reggel nem török össze. Önző vagyok, hogy csak akkor keresem a barátaimat, amikor bajom van, de egyedül nem bírtam volna elviselni azt a hatalmas lakást, s a hozzá köthető emlékeket.
- Bocs, hogy a gondjaimmal zaklatlak benneteket – szólaltam meg hirtelen, mire mind a kettő rám kapta meglepett tekintetét, mintha egy ilyen váratlan fordulatra nem számítottak volna. Az a fajta megdöbbenés, amely legjobb barátom íriszeiben pihent, arra késztetett, hogy mindent el kell mondanom neki. Természetesen az előző este hozzávetőleges beszámolója már akkor megtörtént, mikor a fotelba ültettek, de ennél többet kellett mesélnem. Kötelességemnek éreztem… – Csak olyan kibaszott szar egyedül lenni abban a lakásban. Minden hozzáköthető, még az a rohadt kanapé is… nekem – tördeltem ujjaimat, akárcsak egy idegroncs – muszáj volt elmennem onnan. – Éreztem, hogy a remegő végtagjaim csak a kezdetét jelképezték a teljes csődöm kimutatásának. Jobban reszkettem, mint ezer nyárfalevél, s néhány csendes másodperc elteltével már egy sós csepp is végigfolyt arcomon, ami végképp lesokkolta az előttem ülőket.
- Te…? – Xiumin lélegzete megakadt, valószínűleg tippje sem volt arra, hogyan kezeljen egy totális csődtömeg, éppen bömbölni készülő Oh Sehunt. A legnagyobb gondot talán mégis az okozta, hogy amikor segítségkérően Chenre pillantott, ő is éppen ugyanolyan tanácstalanul meredt rám, mint szerelme. – Azt hiszem, elkészítem a reggelit – azzal felpattant a helyéről, és eltűnt a konyhában, kettesben hagyva engem legjobb barátommal.
- Sehun – hallottam meg egy bizonytalan hangot, mire óvatosan felemeltem immáron könnyes tekintetemet. – Te most sírsz?
- Persze, hogy sírok baszd meg, szerinted mégis mit csinálok?! – kérdeztem vissza hitetlenül, sokkalta erősebben zokogva fel, ahogy tenyerembe temettem arcomat. Éreztem, ahogy valaki mellém ült, egyenesen a fotel karfájára helyezve testsúlyát, átkarolva engem, vigasztalóan próbálva simogatni.
- Sosem láttalak még ilyennek – mondta halkan, engedve, hogy összenedvezzem felsőjét, amelybe végül belefúrtam arcomat. Az anyag elnyomta szánalmas sírásomat, de a végső nyugalmat mégis maga Jongdae okozta. A jelenléte többet ért minden szónál, és tudom, hogy sosem fogom tudni meghálálni neki mindazt, amit értem tett. Nem csak akkor, úgy általában… de felesleges volt ezeket ragoznom. Már magam is untam a folyamatos fényezésemet róla.
- Épp itt volt az ideje – szipogtam, valamennyivel higgadtabb állapotban, ahogy szépen lassan eltávolodtam tőle, felszabadítva eddig nyomott hasfalát.
- Baszki, te tényleg szerelmes vagy – mosolyodott el kedvesen, ahogy egy tincset tűrt ki arcomból, gyengéden érintve meg ujjaival az elnyűtt bőrt. Több szeretet volt egyes gesztusaiban, mint az anyám egész valójában; a fiú tényleg úgy bánt velem, mintha az apám lett volna. – Nem gondoltam volna, hogy egyszer megérem ezt a napot.
- Kapd be! – horkantam fel, fájdalmas nevetést hallatva magamból, miközben letöröltem könnyeim maradványait. – Egy ilyen pasit nem lehet nem szeretni…
- Lehet nem kellene – mondta, majd gyorsan folytatta, mielőtt még megkérdőjelezhettem volna a kijelentését. – Összetörte a szívedet.
- Hát, az nem egészen úgy történt, ahogy meséltem – vallottam be őszintén, miközben arcomat dörzsölgetve próbáltam valamennyire rendbe tenni annak látványát.
- Hogy érted ezt? Nem ütötted meg? – kérdezte értetlenül. Lehet tényleg mindent el kellett volna mondanom, és nem csak nagyvonalakban fogalmazni. Egyszerűbb dolgom lett volna aznap, ebben biztos vagyok.
- De igen. Viszont utána lefeküdtünk.
- Tessék?! – tágultak ki szép barna szemei, melyek hitetlenül meredtek rám, mintha teljes őrültséget mondtam volna. – Aztán mi volt? A részletektől kérlek, kímélj meg!
- Utána elaludtam – feleltem tömören, mivel nekem sem volt hangulatom hangosan visszaidézni életem legszebb, mégis egyik legrémesebb emlékét.
- De akkor, hogy szakított veled?
- Levélben – húzódott keserű mosoly ajkaimra, ahogy felidéztem minden egyes gondosan leírt szavát, melyben véglegesen elbúcsúzott tőlem. Akkor is ott volt nálam, azokban a percekben, a zsebemben lapult, a helyét kissé még meg is szorítottam, ahogy vártam a fiú reakciójára.
- És mit írt? – csak ennyit kérdezett. Nem kezdte el ócsárolni Yifant, semmi gúnyos megjegyzést nem tett, vagy formált ellenséges grimaszokat, egyszerűen csak tudni akarta a történet folytatását.
- Sok mindent – mosolyodtam el, nyelve egy kisebbet a további beszéd előtt. – Magyarázatot adott rengeteg kérdésre, bocsánatot kért… lényegében elköszönt.
 Nem akartam többet mondani arról a bizonyos levélről. Annak tartalma csak rám tartozott, és a szavakat senkivel nem kívántam megosztani, még Kim Jongdae-vel sem. Amit Kris írt… több volt, szimpla szakításnál, több volt, egy nyomorult búcsúnál, és több volt, mint egy egyszerű szeretlek, amit az emberek mondtak egymásnak. Azaz aprócska papír, melyre gyöngybetűit firkantotta, sokkalta többet jelentett, annál, amit egyesek szerint hallanom kellett volna. Nem volt szükségem egy személyes beszélgetésre, ugyanezen kifejezésekkel, mert pontosan tudtam, hogy lényegtelenebbnek éreztem volna azt a pillanatot. Nem illett volna a mi kapcsolatunkba egy efféle szakítás… elég volt az a levél. Több, mint elég.
- Rendben – mondta, egy kisebb csend után, mikor már megemésztette, s elfogadta szavaimat. – Ha gondolod, nálunk maradhatsz, ameddig rendbe nem jönnek a dolgaid.
- Akkor örökre a nyakatokon maradok – horkantam fel, ahogy lassan rávezettem tekintetemet, amely hasonlóképpen mosolygott, mint az enyém.
- Tudom – sóhajtott. – Nem bánnám, ami azt illeti.
- Sejtem – kuncogtam kínosan. – Szeretsz anyáskodni felettem.
- Nem csak azért – rázta meg fejét, ahogy ujjait enyémre tette, s játszadozni kezdett összekócolódott, sötétedő tincseimmel. – Szerintem jót tenne neked, ha nem totál egymagadban lennél a lakásában, amit neked kellene fizetned…
- Nem kellene – ellenkeztem halkan, hagyva, hogy a simogató mozdulatai nyugalmat eresszenek testembe. Váratlanul leállt a kellemes cselekedetekkel, ezzel értetlenségét akarva kifejezni, mely azokban a pillanatokban, szinte mindennél nagyobb volt.
- Hogy érted?
- Augusztusig ki van fizetve a lakbér – motyogtam orrom alatt, éppen úgy, hogy a mellettem elképedve meredő fiú, mindent megértsen. – A többi meg… csak a kaja nincs megoldva, de azzal majd boldogulok.
- És a rezsi? – ráncolta szemöldökét.
- Nem az én gondom.
- Ki mondta?
- Yifan – elegendő volt ennyit mondanom, többet nem kérdezett. Nem is érezte szükségesnek, azok után, hogy gyakorlatilag mindent elmeséltem, amit tudnia kellett. A kimondatlan szavak pedig tovább nyomták a vállamat, súlyokat pakolva rá, melyek valószínűleg még a koporsómon is ott lesznek. A titkaimat, az egyedül töltött perceket s Kris levelét is örökké magamnál fogom hordozni…
 Néhány órát még Jongdaeék lakásán töltöttem, de csupán akaratos ragaszkodásuk miatt maradtam addig. Ha tehettem volna, előbb lelépek, de a barátom kötelezett arra, hogy együtt ebédeljek velük, én meg nem ellenkeztem. Miért tettem volna? Akkoriban levegőt venni is gyenge voltam, nemhogy egy Kim Jongdae féle anyukának nemet mondani.
- Jól vagy, Sehun? – kérdezte Xiumin, ahogy közösen leültünk az asztalhoz, s az általa készített rament ettük. Lazán vállat rántottam.
- Megleszek – feleltem halkan, a lehető legőszintébben. Szerettem volna azt mondani, hogy jól leszek, de akkor hazudtam volna, mégpedig nem is kicsit.
- Biztos? – pillantott rám jelentőségteljesen, minden porcikájában azt mutatva, mennyire aggódott értem. Néha nagyon meg tudtam lepődni az irányomba mutatott érzésein, tekintve, hogy csak nemrégiben ismerkedtünk meg.
- Persze – válaszoltam. – Voltam már hasonló cipőben. Túl fogom élni.
- De az is meddig tartott – sóhajtott fel mellőlem Jongdae, utalva ezzel az évekig folyamatosan élő szerelmi bánatomra, amelynek a vége akkor lett, mikor Yifant megkaptam.
- Mire gondolsz? – kérdeztem barátomtól, pedig a válaszát már abban a percben ismertem, mikor csupán egy milliméterrel feljebb húzta az orrát. Mégis, hallanom kellett!
- Haneulra.
- Ki az a Haneul? – tette fel óvatosan kérdését Xiumin, olyan minimális hangerővel, mintha nem szerette volna megzavarni azt a társalgást, aminek ő is része volt. Tekintetünk gyorsan találkozott Jongdae-vel, majd miután egy rövidebb diskurzust megejtettünk, ő szólalt meg először.
- Sehun első szerelme – mondta, s már csak ennyivel felkeltette szerelme érdeklődését egykori rémes, még románcnak sem nevezhető kapcsolatommal, amit régi szobalányunkkal folytattam.
- Igazán? És mi lett vele?
- Nem működött a dolog – válaszoltam végül, előtte való hosszas gondolkozásomat egyszerűen szakítva meg. Se kedvem, sem erőm nem volt ahhoz, hogy az akkori eseményeket részletesebben elmeséljem, úgy, hogy akkor már semmi értelme nem volt. Haneul nem volt mellettem, s nem éltem többé otthon… tárgytalannak éreztem az egészet.
- Hogyhogy?
- Csak tizennégy voltam – mondtam. – Ő meg huszonnyolc. Ráadásul nálunk dolgozott, mint szobalány; esélytelen volt az egész.
- Értem – bólintott aprót, visszafordítva tekintetét levese felé.
 Bevallom meglepett, hogy ilyen könnyedén bírtam beszélni arról a nőről, aki egy bizonyos időben a mindenséget jelentette nekem. Mikor még ismertem, azt hittem, sosem fogom elfelejteni, és mindig szeretni fogom. Gyerekes gondolatok, nem igaz? Nem tudhattam akkoriban, hogy a szerelem múlandó érzelem… Mondjuk az övé évekig kitartott, pontosan addig a napig. Emlékszem arra a pillanatra; mikor Kris az enyém lett. Sosem fogom elfelejteni. Persze most még ezt mondom, de nem tudhatom mi lesz velem néhány év múlva… amikor ugyanígy egyedül leszek, mert Ő biztosan nem lesz mellettem.
- Nézd a jó oldalát – lökött kissé oldalba Chen, mire felemelte tekintetemet, s őt kezdtem vele vizslatni. – Akkoriban azt hitted, sosem fogod túltenni magad rajta. Mégis sikerült. Yifannal sem lesz ez másképp.
- Hát nem is tudom – húztam el számat, mert ezt a helyzetet teljesen másnak érzetem, mint Haneulét.
- Ne játszd a depressziós kislányt! Leszel te még szerelmes!
 Szerettem volna hinni Jongdae-nek, tényleg minden vágyam az volt, hogy egy nap majd elfelejtsem az akkori gondolataimat, s érzéseimet, helyettük valami sokkal nyugtatóbb valakit keresve… De valamiért nem bírtam kiverni azt a gondolatot a fejemből, hogy ennél már nem szerzek jobbat. Ez az eset más volt, mint az évekkel ezelőtti, itt nem csak én voltam szerelmes, hanem Kris is szeretett engem… valószínűleg az érzései nem változtak egyik napról a másikra. Ez pedig látványosan megváltoztatott mindent.
- Arra gondoltatok, hogy mi lesz a suliban? – tette fel az ominózus kérdést Minseok, melyre abban a szent percben, képtelen voltam válaszolni.
 Természetesen nem gondoltunk. Az iskola volt az utolsó, ami akkor a fejemben volt, és abban az esetben sem lettem volna képes az ottani dolgok miatt parázni, ha akartam volna. Pedig egyáltalán nem volt hülyeség, amit a színész mondott. Sőt, ha tehettem volna, inkább görcsölök az iskolai életem miatt, minthogy sírassam a szerelmi bánatomat. Azt hittem, a gimnáziumban nem lesznek gyökeres változások, de persze ebben is pont annyira naiv voltam, mint a többi dologban, ami azon a tavaszon történt velem.
 Hétfőn, amikor beléptem az intézménybe, a megfagyott, ellenséges hangulat volt az első, amit észrevettem, de ez még csak a kezdete volt annak a tömérdek mennyiségű gyűlöletnek, ami készült elérni hozzám. Minden ember, minden tanár, de még minden takarító is olyan szemekkel vizslatott, mintha valakit az életétől fosztottam volna meg, s a fejét levágva jártam volna ott előttük győzelmi táncot. A tekintetek lyukat akartak égetni a hátamba, kivájni az összes belső szervemet, megszabadítani a testem börtönétől, csakhogy ne legyek a szép kilátásuk útjában.
 Az eddigi „rajongóim” azon a reggelen becsmérlő, undorodó grimaszokkal ajándékoztak meg, mikor elhaladtam mellettük a folyosón. Senki sem szólt hozzám, az egész épület némaságba burkolózott, mintha gyászba borulva készültek volna a saját spirituális öngyilkosságukra. Csend söpört végig az összes termen, folyosón, mosdón, még a legeldugottabb szertárakban is a némaság volt az úr, előkelő vigyorral arcán kényszerítve alattvalóit a teljes szótlanságra.
 A passzivitás, a kézzel fogható ítélet, mely felettem született, egyszerre pallosként repült elém, cinikusan nevetve arcomba, akár egy Istenséget megszégyenítő szellem. Ahogy a diákseregre meredtem, elfogott az őszinte nevethetnék: mentek a csorda után, kik úgy formáltak véleményt rólam, hogy a pontos körülményeket nem is ismerték. A többi meg rohant a maga feje után, leszarva az igazság létezését. Nevetséges volt ez, semmi több.
 Sajnos a szellemség átka nem csak engem ért utol, hanem legjobb barátomat is, kinek semmi köze nem volt a történtekhez, mégis őt büntették. Semmibe száműzve ültünk egymás mellett, mint két teljesen szerencsétlen, magunkba roskadva, pontosan ugyanolyan állapotban, mint még a kezdet kezdetén.
- Miért? – kérdeztem végül, mert tiszta magyarázatra vágytam.
- A pletykák miatt – hallottam meg egy ismerős hangot, mely egykoron csupán idegességet okozott, azon a délelőttön, viszont kifejezetten kellemesen csengett vissza fülembe. Choi MinKi, ezúttal rövid barna fürtökkel lépett elénk, a lehető legbarátságosabban pillantva mindkettőnkre.
- Miféle pletykák? – szólalt meg a kinti padon mellettem ülő Kim Jongdae.
- Józan paraszti ésszel a diákok összerakták, hogy Wu Seonsaengnim melegként, csak Sehunnal jöhetett össze – vonta meg vállait, tömören összefoglalva az eseményekből keletkezett lényeget. – A szőkét kirúgták, és bár nincs bizonyíték Sehun ellen, mindenki tudja, hogy majdnem biztosan, de ő volt a szerető. Ezért elítélik… és mindenki mást is, aki neki hisz.
- Ezért vagyok én is ignorálva? – bökött mellkasára legjobb barátom, kissé megvilágosodva pislogott az egykoron hosszúfürtös srácra.
- Meg Sulli és én is – bólintott.
- Te? – szóltam közben, hitetlenül meredve a nálam kicsit fiatalabb kamaszra, akit egykoron még a szarnál is jobban utáltam… most meg ő lett volna az egyik, aki kiállt mellettem?
- Igen.
- Miért? Tudtommal nem kedvelsz engem.
- Tényleg nem kedveltelek – felelte, bármilyen nemű ellenkezés nélkül.
- Akkor meg? Miért cseszel ki magaddal, valaki olyanért, akit még csak a barátodnak sem nevezel?
- Tudod hyung, elhamarkodottan ítéltelek meg – nyalta meg szája szélét, egy kis ideig a földet, majd később már engem vizslatva nagy bőszen. – Azt hittem egy elkényeztetett seggfej vagy, aki ezüstkanállal a szájában született. Aztán láttam, hogy beáldoztad volna magad a gyerekért… majd belehabarodtál a tanárodba, és tök monogám voltál vele, meg minden… A lényeg az, hogy tisztellek Sehun. Nem csak az előbb felsoroltak miatt, hanem az egészért, amin keresztülmentél. Sulli sokat mesélt, és azok alapján változtattam véleményt… Melletted állok ebben, mert úgy gondolom, hogy megérdemled.
 Nem hittem volna, de abban a néhány percben, borzasztóan örültem Choi MinKinek. Jól estek a szavai, és a tudat, hogy azaz ember képes volt a pártomra állni, akit egykoron megvertem. Különös volt abba belegondolni, hogy gyakorlatilag az egész Yifannal való kapcsolatom, egészen Renig volt visszavezethető. És jobban megvizsgálva a múltat, sok mindent éltünk át együtt, még akkor is, ha az akaratunkon kívül történt. Egy szó, mint száz… sosem leszünk bizalmas barátok, ebben száz százalékban biztos vagyok. Mégis; nem bántam meg, hogy az életem részét képezte az a srác, és kifejezetten örülök, hogy ő lesz az apja Sulli ikreinek.
 Ha már a lány is szóba került, aznap délután beugrottam hozzá, tekintve, hogy minden iskolában töltött percem közelebb repített a mások szemei általi halálhoz… mondanom sem kell, hogy az utolsó órákról elmenekültem. Akkor még nem éreztem eléggé jól magamat ahhoz, hogy elviseljem a sok körülöttem toporzékoló, előítéletes barmot. A lakásba nem volt kedvem visszamenni, így a legjobb megoldás a terhes ex-barátnőmnek bizonyult, akivel úgy gondoltam, ideje, hogy egy kicsit elbeszélgessek.
 Bekopogtattam az ajtón, és – sajnos vagy nem sajnos – a lány anyukája nyitotta ki a nyílászárót, meglepően kedvesen fogadva engem. Egyáltalán nem tűnt haragosnak, vagy olyannak, aki legszívesebben leszúrna, amiért felcsináltam a lányát. Valószínűleg jó pontnak könyvelte el, hogy törődtem az exemmel, vagy nem tudom. A lényeg, hogy nem baszta rám az ajtót, ezt pedig személyes győzelemnek vettem.
- Szervusz Sehun! – köszönt széles mosollyal ajkain, mintha egy rég nem látott barátját üdvözölte volna.
- Jó napot! – hajoltam meg illendően, majd a hölgy vállán pihenő táskára pillantottam. – Menni készül?
- Igen, alá kell írnom néhány papírt, meg Sulli gyerekügyeit is intéznem kell. Őt keresed, amúgy? – tette fel aranyosan kérdését. Esküszöm, egyik exem anyukája sem bánt velem úgy, mint az a nő, akinek a lányát talán a legjobban törtem össze, az eddigi csajaim közül. Komolyan, mintha a kedvenc unokaöccse lettem volna, vagy nem is tudom. Meglehetősen kedves volt, gyanúsan kedves.
- Igen. – bólintottam. – Bemehetek hozzá?
- Persze – mondta, majd ki is került, hogy mehessen az autójához, és intézhesse a dolgait. Megsimította a vállamat, ahogy beengedett, de még mielőtt tényleg elváltak volna az útjaink, még egyszer megszólalt. – Amúgy Sehun!
- Igen? – fordultam vissza, kíváncsian pislogva az aggodalmas tekintetű nőre.
- Te jól vagy? – És akkor megértettem, miért volt annyira aranyos velem. Természetesen Sulli anyukája mindig, mindenkivel nagyon kedves volt, de aznap délután velem különösen is az volt. És már tudtam miért… Láttam a szemében a sajnálatot, a szánakozást, s az összes olyan érzelmet, amit egy rendes anyának mutatnia kell a gyermeke felé.
- Megleszek, köszönöm – kúszott keserű mosoly ajkaimra, érezve, hogy a könnyek elárasztják íriszeimet, kissé csípősen simogatva az érzékeny felületet.
- Remélem – viszonozta gesztusomat, majd az autó felé botorkálva, még hozzám vágott néhány bíztatónak szánt, gyilkos szót. – Ne feledd: Ha mosolyogsz az életre, az is mosolyog majd rád!
 És itt tört el a mécsesem. Ajkaimat beharapva erőltettem gyötrelmes vigyort arcomra, ahogy integetve a hölgynek, figyeltem, miképpen halad el a kocsi, egészen a belvárosig, kikerülve a látókörzetemből.
 Ahogy beestem az előszobába, lerogytam annak hideg kövére, s kitört belőlem a mindennél hangosabb zokogás. Hihetetlen volt, hogy annyi pofon, csalódás és fájdalom átélése után, egy kedvesnek szánt gesztus miatt bömböltem az ex-barátnőmék házában, akárcsak egy kisgyerek.  Fájt a mellkasom, úgy éreztem bármelyik percben megfulladhatok az irónia legkegyetlenebb fajtájába, amely épp kötelet szorított nyakamhoz.
- Bassza meg! – hallottam meg egy ismerős női hangot, amelynek tulajdonosa előttem ácsorgott, s elképedve meredt összetört lényemre. Ráemeltem könnyes szemeimet, remegve fixírozva a csinos lányt, és annak már hatalmas pocakját, melyben a gyerekeim pihentek. – Minden rendben?
- Hogy a faszomba lenne minden rendben?! – kérdeztem vissza hisztérikusan, hanyagul csapva le karjaimat elernyedt testem mellé, csak még jobban sírva. – Egy világi nyomorék vagyok, egy rakat szerencsétlenség! Az életem egy kupac szarnál is kevesebbet ért az elmúlt években, szívem szerint minden nap kétszer megdöglöttem volna… Erre megkaptam ezt a pasit! – Taknyom-nyálam összefolyt beszéd közben, de csak azért sem álltam le. – Kinyílt előttem a világ, Sulli, fel tudod ezt fogni? Én… Én… – makogva kerestem a megfelelő szavakat, melyek akkor nem akartak a nyelvemre jönni. – Bassza meg! Én kibaszottul szeretem őt! Szerelmes vagyok, érted? Életemben először végre úgy, hogy nem egyoldalú a dolog! Erre tessék… nincs többé. Egyszerűen kilépett az életemből… Ezek után, mégis hogy vágjak jó képet a világhoz?
 Rosszabb voltam, mint egy hisztis kamaszlány, tisztában vagyok ezzel. De amikor Sulliék előszobájában zokogtam, csak az anyja szavai jártak az eszemben, melyek minden percben egyre jobban nyomtak le a porba. Azok a kedves szavak, a vigasztalni próbáló tekintetek, a csupán segíteni vágyó tettek, egyszerűen a szívembe markoltak, kifacsarva abból mindent.
 Gyűlöltem magam. Gyűlöltem magam, amiért ennyi kedvességet, segítséget, támaszt, hallgatóságot s együttérzést kaptam, mégis, csak egyetlen egy embert akartam… azt, aki miatt szenvedtem. Krisre vágytam, az ölelésére, a csókjaira, a nevetésére, a mosolyára, mindenére, ami egykoron az enyém lehetett. Ezt pedig utáltam.
 Utáltam, hogy olyasmit akartam elérni, ami már réges-rég tovaszállt a semmibe, elhagyva a közvetlen környezetemet. Nem tudtam hol volt, nem tudtam mit csinált, abban sem lehetettem biztos, hogy egyáltalán még Koreában tartózkodott-e, vagy sem. Csak ő és a vele járó bizonytalanság érdekelt, saját magam normális állapota helyett. Rendbe kellett volna raknom az életemet, tanulni, leérettségizni, átvészelni azokat a rémes napokat, amik az iskolában vártak rám, ki kellett volna találnom, mi lesz velem a gimi után. De nem tettem.
 Kris közelségéről álmodoztam, a saját nyomoromban fetrengve, az önsajnálat legszánalmasabb pontjára sodorva az egész létezésemet. De mit tehettem volna? Piszkosul fájt ez a szakítás… és akármennyire is kellett volna összeszednem magam, szükségem volt arra, hogy csak befordulva bőgjek. Viszont szembesülni azzal, hogy az élet nem áll meg az éppen fájó lelkem miatt… kicsit arcon csapott.
 A terhes lány váratlanul végigsimított arcomon, kedvesen emelve fel tekintetemet, mely egyenesen az övébe fúródott. Szipogva pislogtam a szép teremtésre, ki megragadta kezemet, s felhúzott a padlóról.
- Megértem, hogy jelenleg csak fagyit zabálva hallgatnád a szakítós számokat, de azért ne hagyd el magad! – Hangja komolyan csengett, ellenben szavaival. Átnyújtott nekem egy zsebkendőt, amelybe kifújtam orromat, majd válaszoltam a lánynak.
- Nem vagyok egy sztereotip, amerikai kamasz.
- Akkor ne is viselkedj úgy – lökte meg barátian vállam, majd a nappaliba invitált, ahol leültetett a kanapéra. Helyet foglalt mellettem, majd hasára helyezte nőies kezeit, úgy várva valamire. – Miért jöttél? – kérdezte végül.
- Ennyire örülsz nekem? – húztam fel szemöldökömet, még szipogva egy kisebbet. – Amúgy, csak tudni akartam, mi van veled.
- Megvagyok – mosolyodott el. – Reggeli fájásokkal meg hányingerrel kicsit nehéz az angol emeltre készülni, de ez legyen a legnagyobb gondom – felelte kedvesen, majd rám emelte eddig maga elé meredő tekintetét. – Megkérdezném, te hogy vagy, de sajnos tudom a választ.
- Gondolom az előbb lerendezett hisztirohamomból nem volt nehéz levágni, hogy jelenleg élni sincs kedvem – sóhajtottam hatalmasat, ahogy beletúrtam tincseimbe.
- Hát nem – forgatta meg szemeit, majd aranyosan vállamra helyezte kezét. – De nyugi, túl leszel rajta. Velem is volt már ez… amikor szakítottál velem. És tessék; boldog vagyok.
- Igen, de neked azért sokkal könnyebb dolgod volt – szökött ki, akaratomon kívül, a mondat ajkaimon. – Ott volt Ren, egy szerető család, és a gyerekek miatt létrejött boldogsághormonok. Nekem nincs senkim…
 Hirtelen egy csattanást éreztem fejemen, mely Sullitól származott. Komolyan fejbe vert? Értetlenül simogattam az előbb érintett területet, ahogy meglepetten meredtem a terhes nőre. Szemei szikrákat szórtak, de csak olyan csajosan.
- Befejeznéd a folyamatos önsajnálatot? – fújtatott idegesen, keresztbe tett karokkal. – Kurvára nem vagy egyedül, és jó lenne, ha ezt észrevennéd. Ott van Jongdae, a pasija, MinKi és itt vagyok én; nem vagyunk elegek?
- De, csak… – kezdtem volna magyarázkodásba, mikor hirtelen eszembe jutott valami, ami rendesen megdöbbentett. – Te honnan tudsz Jongdae pasijáról?
- Kérlek – vetett rám lesajnáló pillantást. – Nem volt nehéz rájönnöm. De amúgy hasonlóan történt, mint veled: berángattak abba a klubba, és pont a legjobb barátod hámozott le egy srácról egy tangát. Másnap pedig megbeszéltük a dolgot.
- Ez mikor történt? – képedtem el őszintén.
- Néhány héttel a szakításunk után, asszem – vont vállat. – Utána pedig rendszeresen összejártunk Chennel – kuncogott. – Meglepően jóban lettünk.
- Jó, hogy erről is tudok – dőltem hátra, elfáradva dörzsölve meg kisírt szemeimet, melyek túlságosan fájtak ahhoz, hogy percekig mással tudjak foglalkozni. – Ő mesélt neked a szakításról is?
- Inkább ő tisztázta azt – helyesbített. – Először MinKitől hallottam, hogy Yifant azért tanácsolták el, mert lefeküdt egy diákkal. Aztán később Chen is felhívott, hogy elmondja, ott vagy náluk, totál összetörten.
- Tehát ez volt az a fontos dolga – horkantam fel.
- Ez – rántotta meg vállait. – Amúgy fel akartalak hívni, hogy megtudjam, mi van veled. Sejtettem, hogy nem viseled jól a dolgot, de erre azért nem számítottam.
- Tudom, furcsa, hogy itt bőgök, mint egy kislány.
- Nem is az – rázta a fejét, úgy fürkészve arcomat, mintha abból szerette volna kilesni a válaszokat. – Sírni bárki tud. Engem az lepett meg, hogy ilyen rövid idő alatt, ennyire meg tudtál szeretni egy férfit. Nekem hosszú időbe telt, mire rájöttem, hogy Rent szeretem, és nem téged. Te pedig, akit a legtöbben egy világi köcsögnek gondoltak, szerelmes lettél, és látványosan összetörtél.
- Mire akarsz kilyukadni? – ráncoltam homlokomat, mert az efféle filozofálásokhoz akkor nem igazán volt agyam.
- Arra, hogy Wu Seonsaengnim tényleg kitárta előtted a világot.
 Akkor még nem értettem mit akart ezzel mondani. Kellett egy kis idő, míg fel bírtam fogni a szavainak jelentését. S mikor ez megtörtént… újra elsírtam magam.


 Néhány nappal később valamennyire már megszoktam, hogy az emberek levegőnek néztek, vagy egyszerűen csak egy darab szarként kezeltek. Még volt hátra pát hét a ballagásig meg az érettségi kezdetéig, addig pedig ki kellett húznom ott valahogy. Szerencsémre velem volt Jongdae és – el sem hiszem, hogy ezt mondtam – MinKi, akik a többieknél tartották a frontot. Ha engem nem találtak, őket kérdezgették a rólam szóló pletykákról. Utálatos faj ez az ember, annyi szent.
 Örültem volna, ha valakinek lesz annyi töke, hogy a szemembe néz, és konkrétan megmondja a véleményét. De ilyen csak egy alkalommal történt, akkor először és utoljára. Emlékszem, mosdóból mentem vissza a terembe, a lehető legtömöttebb folyosón haladva. Minden szempár rajtam pihent, de ez akkor már egyáltalán nem zavart, viszont mikor léptem volna be a terembe, s Donghae az utamba állt, meglepődtem.
- Heló buzikám! – kúszott negédes mosoly ajkára, ahogy magas hangon, affektálva megszólított, a lehető leghangosabban. A körülöttünk lévők teljesen megfagytak, a suttogásuk abbamaradt, s csak minket fürkésztek, nagy izgalommal.
- Szia Törpilla! – mosolyogtam vissza a nálam fél fejjel alacsonyabb srácra, aki egészen másodikig, a legtöbb lánynál is kisebb volt. – Megtennéd, hogy elállsz az utamból?
- Különben? – húzta fel szemöldökét, provokatívan. – Seggbe raksz?
- Ugyan Donghae – forgattam meg szememet, mert semmi kedvem nem volt az infantilis pofájához. – Senki sem kíváncsi rád. Na, állj el, és engedj be!
- Azt hiszem, ez nem fog menni – hajolt bele arcomba, a lehető legirritálóbban lihegve. Azt hittem ott helyben baszom földhöz a fejét, de mikor erre lehetőségem nyílt volna, csak eltávolodott tőlem, majd elkiáltotta magát. – Szerintem mindenki kíváncsi rá, pontosan mi is történt Wu Seonsaengnimmel! És nálad jobban senki nem ismeri az igazságot, nemde Sehun? – Megfagyott csend, s milliónyi kínos pillanat. Ha megtehettem volna, olyan grimaszokat vágok, melyekből mindenki rájön, hogy a rólam keringő pletykák nem alaptalanok. De nem tehettem, így csak kifejezéstelenül pislogtam az elégedetten mosolygó srácra.
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem végül hidegen, megtörve a gyilkos némaságot.
- Arra, hogy tényleg nem vagy több egy senkiházi, férfiatlan buzinál, aki nem bírta kontrolálni az izzó segglyukát! – Az egész iskola hallhatta a sértegető szavait, nekem meg elegem lett. Betelt az a kibaszott pohár, és többet nem voltam hajlandó elviselni mások becsmérlő tekintetét, a nevetséges véleményüket és a Kim Donghae-hez hasonló pöcsöket sem.
 Felnevettem. – Nagyon vicces egy gyerek vagy te Donghae – kacagtam folyamatosan, ahogy lassú léptekkel a fiú elé értem, hosszasan belemeredve annak szemeibe.
 Lefejeltem. Egy hirtelen mozdulattal, homlokkal egyenesen belevertem az orrába, utána pedig figyeltem a földre rogyott, szerencsétlen valóját. Elégedettségemet leplezve ragadtam meg pólójánál fogva, egyenesen a folyosó közepére lökve a személyt, aki úgy terült el a hideg parkettán, mint egy zsák krumpli. Nemes egyszerűséggel ültem rá hátára, karját lapockái közé szorítva, várva arra a pillanatra, mikor már kézzel tapintható volt igazi fájdalma.
- Nehogy azt hidd, hogy csak mert hallottál rólam valamit, következmények nélkül jártathatod a pofádat! – ordítottam hangosan, hogy minden egyes jelenlévő tisztán kivehesse szavaimat, melyek nem csupán annak az élettelen nyomoréknak szóltak. Mikor már úgy gondoltam, mindenki tudomásul vette mondandómnak komolyságát, a fiú füléhez hajoltam, s beléjük suttogtam. – Ha még egyszer ilyen hangnemet mersz megütni velem szemben, bebizonyíthatom, mennyire is vagyok férfi! Remélem alul elég tág vagy… Megértetted, amit mondtam?
 Bólintott.
 Leszálltam róla, s végre valahára bejutottam a terembe. Ezek után mindenkinek elment a kedve a hangos véleménykinyilvánításról, ami békét szült a mindennapjaimhoz.

***

 Vége volt. Lement minden szarság, amitől rettegnem kellett; véget ért az írásbeli érettségi szezonja, így nyugtom maradt, és többé nem kellett betolnom a képemet az iskolába a sok előítéletes idiótához. Legnagyobb meglepetésemre nem is sikerültek olyan rosszul a „dolgozataim” – ha használhattam ezt a szót – mindegyikből megvolt a minimum, sőt! Az irodalmam és az angolom kilencven százalék felettire sikerült, szóval hivatalosan is megcáfolhattam azt a tényt, miszerint hülye voltam. Bár ez sosem érdekelt.
 Május közepe volt már akkor, és mivel nem kellett többé baszakodnom az írásbelikkel, kaptam egy szusszanásnyi időt, amely elegendő volt arra, hogy rendesen foglalkozhassam a szerencsétlen lelki állapotommal. Hetekkel később is olyan szarul éreztem magam, mint a legelső pillanatokban, amikor a lidérceim újra kergetni kezdtek. És ha még nem lett volna elég: a lakásában éltem, már egy kibaszott hónapja, de minden percben el tudtam volna bőgni magamat, akárhányszor csak megpillantottam a zongoráját, vagy a sarokban hagyott kottáit. A legrémesebb pont akkor érkezett el, amikor a köntösében fetrengve zabáltam ki a hűtő egész tartalmát. Tényleg szánalmasan viselkedtem.
 Érettségi közben valamennyire enyhültek ezek az érzések, de mihelyst megint lett szabadidőm, az agyam elkezdte azt a játékot, melynek neve „Lökjük Sehunt az idegösszeroppanás szélére” volt. Mindenben őt láttam, a végén már azt hittem megőrülök saját magamtól. De be kellett látnom, hogy csak a csillapíthatatlan vágyaim miatt műveltem azt, amit. Nagyon hiányzott nekem Kris, túlságosan is… és amikor erre rájöttem, hatalmas kétség férkőzött belém azt illetően, hogy fogom leélni az elkövetkezendő hatvan évet nélküle.
 Ahogy a kanapén ülve, látványosan semmit sem csinálva értékeltem át az életemet, hirtelenjében megrezzent a mobilom, s egy olyan név kezdett villogni rajta, amelyre egy cseppet sem számítottam.

 Feladó: CL
 Tárgy: …
 „Gyere le az üzletbe most rögtön! Valami érdekeset akarok mutatni ;) ” 

12 megjegyzés:

  1. Szia Noel!
    Hogy én mennyire sajnálom szegény Sehunt :o
    Hát amikor volt az lefejelős rész az nagyon durva volt. Vissza kaptuk ott egy kicsit azt a nagymenő Sehunt :) de szegénykémnek pedig abban a lakásban egyedül.. Ahol előtt még Kris is ott volt .. Hát nekem is hiányzott Kris, de tudom hogy muszáj volt elmennie de nem tudom hogy szeressem e , vagy haragudjak rá.
    És ilyenkor hagyod abba :o már nagyon kivácsii vagyook :) szóval a kedvemért siess vele jó? :3
    Puszi, Reni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Reni!
      Kicsit sír egyet a gyöngyöm, utána majd jól lesz. Szüksége van most erre, hidd el nekem.
      Nagymenő Sehun sosem tűnik el teljesen, és ha az ember ilyen rémes állapotban van, akkor előjön a másik énje. Sehun ezzel a viselkedéssel leplezi a törött lelkét :D Ne haragudj Krisre, ez neki sem volt egy könnyű menet.
      Sietek vele, megígérem :D
      Köszönöm, hogy írtál!
      Noel ♥

      Törlés
  2. Sajnálom nagyon Sehunt,igazán nem érdemelte ezt meg,csak azért, mert szeretett valakit.Abban reménykedem, hogy még egyszer újra összejönnek, és boldogok lesznek megint.Mert ők megérdemlik,hisz annyi mindenen keresztül mentek együtt.Folytatást,és jelölést.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "Szenvedj, hogy szerethessenek!" - mondják a közhelyek, és Sehun jelenleg pont valami ilyesmin megy keresztül. Szegénykémnek nagyon nem akar összejönni az élet, és ebben a fejezetben csak azt szerettem volna megmutatni, hogy mennyire rosszul viseli a hétköznapokat. Nyugodj meg, fognak még ők találkozni!

      Törlés
  3. Ah te lány én kicsinállak ha nem teszed rendbe ezt a hatalmas katyvaszt.. ;) Érdekes kis rész volt :) Ahogy Sehun összetört.. Valahogy bejövős mikor valaki nem nyomja el a fájdalmát. Meg kicsit vicces volt ezt a sexistent ilyen “szakítottunksírokésfagyitzbálok" kiscsajnak látni.. XD Jongdae és Minseok. Eszem a szívetek ^^ vigyáznak a mi kis maknaenkra ;) Jongdae anyáskodása.. Aww..
    Fuu am remélem elmondod m volt pontosan abban a levélben.. Kicsit homályos néhány dolog..
    Aztán Ren XD nem említettem de először baromira meglepődtem, hogy pont ő szerepel a ficcedben ;p bírom a csávót (vagy csajt ;')) rendes tőle hogy így kiáll Sehun mellett :) Sulli is rendes, Donghae egy pöcs de legalább megkapta (Noelesen.. ;)) a magáét XD Ahogy azt sejted meg fogok őrülni mire jön a folytatás (erre találták ki az idegnyugtatókat ;p) mer az az utolsó mondat.. Túl sokat sejtető.. ;D Na nem koptatom itten tovább a billentyűzetet, fighting! (Am nagyon sajnálom hogy nem tudtam felmenni Pestre.. Szívesen összefutottam volna veletek de valaki ezt nagyon nem szerette volna és közbeiktatott valamit :/)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mehehee, röhögök ezerrel, amiért ilyeneket kapok :D Nyugi, nem lesz itt gond :D Sehunnak, most össze kellett törnie, és direkt ezt a “szakítottunksírokésfagyitzbálok" típust, mert ezen még röhögni is lehet :D legalábbis, én jól szórakoztam rajta, amikor írtam :D Chen és Xiumin... Esküszöm, Sehun pótszülei :D
      Még erősen gondolkodom annak a levélnek a sorsán.... XD
      Akkoriban ismertem meg, amikor beleírtam, és kapóra jött nekem valamiért a gyerek :D Kis transzvesztita hímringyó, de itt most kiállt Sehunért, ezért szeretjük a hülye fejét :D Sulli cuki, Donghae meg egy fasz, de többet nem fog szerepelni szóval no problem :D Hidd el, nagyon hamar fogom hozni a folytatást, legrosszabb esetben hétvégén kirakom, legjobb esetben pedig.... Talán néhány napon belül :D (Nincs gáz, leszek még Pesten, remélhetőleg lesz alkalmunk máskor találkozni :D) Köszi, hogy írtál, hamarosan hozok folytatást!
      Noel ♥

      Törlés
  4. Szia^^
    4 resz? Aztan vege.Pedig en meg olvasnam, es nem csak en hanem sokkan olvasnak meg, de be kell vallani hogy azert mar tenyleg itt lene az ideje, hogy befejezt a tortenetek,hisz ha minden ''rendbe''jon akkor mar unalmas lenne,bar szerintem te nem tudsz unalmas fejezetet irni. Szegeny Sehunnie,nagyon sajnalom,eddig meg nem sirtam,meg anal a fejezetnel se amikor Yifan apja megjelent,pedig az is eleg szomoru volt,de ez...ez volt az utolso csep a poharban,ugyan nem sirtam de elegge bekonyeztem.Nem ezt erdemli a kis posze,hisz olyan boldog volt Kris-el.Ren nagyon edes ahogy kiall Sehun mellett:) Sulli is rendes,es jol tete hogy fejbe vagta Sehunt hisz igy legalabb ra figyelt,bar azert meg se kellet volna bantani a posze gyereket.Chenchen es Baozi nagyon kis cuki falatok hogy ott maradhat Sehunnie es vigyaznak ra<3 Donghae.....hat en se tetem volna maskep mint Sehun,vagyis de,en korhazba jutatam volna azt a szemetet. Nagyon kivancsi vagyok hogy mit akar mutatni CL,mondjuk van egy sejtesem. Varom a folytatast,koszonom hogy olvashatam<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :3
      Igen, 4 rész, aztán vége. Tudom, hogy sokan olvasnátok még tovább, és ha tehetném, a halálom napjáig írnám, de akkor értelmét veszítené minden, és ideje ezt már befejeznem :D Sehunnak most van egy látványos szenvedő időszaka, amit próbáltam úgy ábrázolni, hogy tudjátok sajnálni, de azért lehessen rajta nevetni. (Még ha csak utólag is :D). Ren most cuki, és Sehun vele kapcsolatban elérte azt a pontot, hogy már nem utálja :D Egy síró felnőttet sokszor fejbe kell csapni, hogy észhez térjen XD Chenhez meg Baozihoz bármikor mehet, és ezt ő is tudja :3 Nos, köszönöm szépen, hogy írtál, hamarosan hozom a folytatást! :3
      Noel ♥

      Törlés
  5. UwU... Túl sok minden történt és nem tudom melyikkel kezdjem.... XD
    Szó.... ChenHun még mindig nagy favorit, ahogy ez a barátság is,megérne sok mindent. Utállak, hogy arról a "bizonyos éjszakáról" és Haneul-ről se tudok semmit... -.- Xiu helyében én is kérdezősködtem volna!
    Életem, hogy sírt már Sulliéknál. Hát egyem meg mennyire cuki *--*
    Asuli? Hát DongHaet nagyon szeretem, de itt most akkora egy tapló, hogy majd néznek kell egy pár cute pillanatot róla!
    Öcsém,én biztos, hogy már belebolondultam volna abba, hogy ott élek alakásán, ráadásul mindenhozzáköthető.
    Azt hiszem most majd CL kicsit feldobja a napját.
    *reménykedik*
    Pusz

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hogyhogy nem tudsz a Haneulos éjszakáról? O.O Az kerek perec le van írva ember, mit olvastál, te? XDD A Kris-es éjszakát részleteztem az előző fejezetben, nem tudom mit nem tudsz még XDD De ha kérdésed van, privátba tegyed fel rendesen :D Szerintem, mire erre válaszolok, már elolvastad a folytatást, szóval nem is mondok többet :D

      Törlés
  6. Szia Noel!
    Téged is megnyugtatlak, még élek. :-) Ès persze még mindig érdekel a történet. Csak van egy szokásom, ami életbe lépett pár hete, ez annyit jelent, hogy az adott fici finisében megállok és várok, hogy befejeződjön. ^^ Szóval most az utolsó öt részt pótlom.
    Muszáj kitérnem Xiuminre, mert megtehetem és mert annyira imádom, hogy megint elolvadtam Őcukorfalatosságától. :-D Sehunnak nagy mákja van, hogy egy ilyen csodás barátja van, mint Jongdae, na meg annak a pasija is.
    A suliban uralkodó viszonyokat pont ilyennek képzeltem el, és vártam is valami hasonló sehunos megmozdulást. Huh, ahogy lefejelte Donghaet az nagyon király volt. :-) Jó, hogy megmutatta, még mindig ő az ász. ;-)
    CL üzent, nekem pedig szinte biztos tippem van, hogy mit akar (vagy inkább kit) mutatni Sehunnak. De lehet, hogy tévedek. ^^
    Valamikor olvasom majd tovább is és megint jelentkezem. Pusz

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Ditta, már hiányoltalak! ^^
      Ennek tényleg örülök :'D Teljesen megértem, sokan csinálják ezt, bár én sosem bírtam megállni XD De megértem, hogy jobb egyszerre elolvasni a véget, mint mindig egy-egy hetet várni rá.
      Hehe, nyugodtan beszélhetsz nekem Xiuminről, imádom a gyereket, szívesen hallok róla :D Ebben igazad van, Sehun baba tényleg egy piszok nagy mázlista két ilyen baráttal ^^
      Naná, hogy ő az ász! Sehun mindig alfa volt, és mindig is alfa lesz, történjék vele akármi. Természetesen ezt bizonyítania kell, elvégre egy meleg ász... hát érted, nem mindenkinek tetszik. Ebben az esetben, konkrétan senkinek sem jött be a dolog. (Főleg Donghaenek nem)
      Szerencsédre már minden folytatás megvan, szóval csak tovább kell olvasnod, hogy megtudd ^^
      Várlak majd később is!
      Noel ♥

      Törlés