Oldalak

2016. január 16., szombat

43. fejezet

43. fejezet


 Féltem. Végtagjaim remegtek, a szívem hevesen vert, még levegőt sem tudtam normálisan venni, mikor nagy nehezen hazaestem, kimászva a pokol kapujából. Persze akkor még nem sejtettem, hogy az a délután, belépőként szolgált a tömör fájdalmak és kínkeserves szenvedések országába. Erről fogalmam sem volt, de akkor magamról is képtelen lettem volna, akár egy mondatot is szólni, mivel elmémet lefoglalta a félelem. Rettegtem a másnap bizonytalan tetteitől, a rám váró csalódástól, vagy csak szimplán az ébredéstől; örökké csak aludni vágytam. Egy olyan világba akartam kerülni, ahol minden olyan volt, mint Yifan apjának érkezése előtt. Nem hittem volna, hogy egy nap még vissza fogom sírni, de tényleg inkább éreztem volna magam nőnek minden Krissel töltött percben, minthogy még egyszer összetörtnek lássam. Szívesen megküzdöttem volna az első együttlétünknél keletkezett aggályaimmal, mint az akkori kételyeimmel.
 A bizonytalanság percről percre fokozódott bennem, s éreztem, akármelyik pillanatban képes lett volna az őrületbe kergetni. Ahogy útközben egyik lábamat a másik után tettem, folyamatosan azon pörgettem az agykerekeimet, mi lesz velünk később. Mi fog történni ezután? Vége lesz mindennek? Átvészeljük a problémát? Szünetet tartunk? Pontosan tudtam, hogy ezekkel a találgatásokkal mindössze magamat kínoztam, de nem voltam képes másra koncentrálni. Yifan mellett akartam lenni, látni, ahogy javítja a dolgozatokat, ül a zongoránál, vagy egyszerűen csak alszik a hatalmas franciaágyon.
 De nem voltam ott. Az utcákat jártam, barangoltam a városba, valami megoldás után kutatva, amely minden alkalommal, mikor már úgy hittem, megtaláltam, egyre messzebb menekült előlem. Beszélni akartam, valakivel megosztani a problémáimat, el szerettem volna mesélni egy embernek az elmúlt órákban történteket, de senki sem volt mellettem. Egyedül maradtam, akárcsak a kisujjam, ez ellen pedig nem tehettem semmit.
 Hazaérkeztem pillanatában egy lélekre sem voltam kíváncsi. Se Jiminre, se a húgomra, sem pedig a személyzet többi tagjára, a gusztustalan szüleimet már emberszámba sem véve. A gondolataimmal kellett lennem, muszáj volt mérlegelnem a helyzetet, és várni… Várni, valami olyanra, amiről nem volt biztos, hogy egyszer el fog jönni. Reménykedtem a reménytelenben, próbáltam megkeresni azt, ami egyszer már elveszett… Hallani akartam a néma szavakat, érezni az érezhetetlent, s ízlelni valami üres, semmitmondó aromát. Akármennyire is vágyakoztam ilyesmik után, nem kaphattam meg őket. Várnom kellett a holnapra, hogy akkor mindent megtudjak, hogy az összes kusza gondolatom kitisztulhasson, s végre egy tiszta végképet láthassak szemeim előtt.
 Reszketve nyitottam ki pilláimat, mielőtt még magzatpózba gömbölyödtem volna vissza, annak érdekében, hogy elrejtsem lényem a világ elől. Egy részem azt kívánta, bárcsak örökre láthatatlanná válhatna, hogy létezését elbújtathassa, s végleg mindenki elfelejtse őt. A másik felem azonban fel akart kelni, megtudni, hogy fog-e ízeket érezni, látni fogja-e a régen elvesztett valamit, s fog-e a reménytelen végre reményt szerezni.
 Lassan keltem ki az ágyból, be sem ágyazva azt, mikor elhagytam szobám helyiségét, húzva magam után nyomott hangulatomat. Jelentéktelen gesztusokkal s mozdulatokkal végeztem a rutinos teendőimet, nulla energiával kezdve meg a reggelt. Inkább akasztottam volna fel magam, minthogy elviseljek egy normális tanulással teli hétköznapot, pláne azokkal a gondolatokkal, melyek előző nap óta távozni sem akartak elmémből.
 Minden pillanatban lelki szemeim előtt láttam Yifan összerogyott, teljesen megalázott valóját; néha csak felcsendült az apjának rideg, kimért hangsúlyozása, amelynek élével akár egy fát is ketté lehetett volna törni. Időnként megjelent a kettejük külleme, a hatalmas különbségek s a megmagyarázhatatlan hasonlóságok, melyek egyszerre gyűlölték és imádták testemet. De, ami a leginkább az őrületbe kergetett, az egyetlen egy jelent volt; minden porcikám beleremegett azokba a másodpercekbe, melyekben Yifan elküldött lakásából. Hangja távolságtartóan, egyben rendkívül hidegen csengett, ezzel libabőrbe kergetve testemet. Gyűlöltem, egyszerűen ki nem állhattam, azt az érzést, ami hatalmába kerített, mikor erre gondoltam. Nem akartam… távol kellett volna tartanom magamtól…
 Rémes volt az a nap. Minden hang százszor élesebben szólt fülembe, keservesen megfájdítva ezzel fejemet; az emberek többsége elhomályosodott, ahogy jártak-keltek egymás mellett; a fények eltompultak az egész épületben, s a koncentrációmnak is vége szakadt abban a másodpercben, mikor betettem a lábam az osztálytermembe. Ha szóltak hozzám, csupán kicsit megkésve bírtam válaszolni, úgy viselkedtem, akár egy alvajáró, teljes katasztrófa. Annak is éreztem magam.
- Sehun – hallottam meg magam mellől egy ismerős, kedves férfi orgánumot, mire óvatosan emeltem az illetőre majdnem lecsukódott szemeimet. – Minden rendben?
- Nem – ráztam meg fejem, őszintén adva egy halk választ, ujjaimat tincseim közé fűzve, erősen megszorítva azokat. Muszáj volt valamivel felébresztenem agyamat, mert amilyen élőhalott teljesítményt nyújtottam előtte, meg kellett győznöm a körülöttem lévőket, hogy semmi bajom nincsen. Pedig nagyon is volt…
- Azt látom – sóhajtott egy kisebbet barátom, kezét kedvesen érintve hátamhoz, lassan kezdve simogatni azt, ezzel egyfajta nyugtatást próbálva rám erőltetni. Bármennyire is volt szívmelengető a gesztus, akkori állapotomnak nem használt túl sokat. – Mi a gond?
- Hosszú lenne elmondani – hunytam le végül szemeimet, fejemet a hideg padra döntve, megpróbálva kizárni a felesleges hangokat, s csak egyfajta belső csendre fókuszálni. Nehéz volt úgy kellemes némaságra lelni, hogy a gondolataim ezer meg ezer felé röpdöstek, mindig eszembe juttatva azt a délutánt, amit a leginkább kívántam elfelejteni.
- Tegnap délután történt valami…? – találgatott a fiú, alig hallható hangjából aggodalmat sugározva felém, megfejtetlen rejtvények kérdéseivel nyelve hegyén. Mindig tudtam, hogy Jongdae egy szerencsétlen, amiért engem kapott legjobb barátnak, és ez az efféle helyzetekben mutatkozott meg a legtisztábban.
 Válaszként csak bólintottam. Gyengének éreztem magam a beszédre, meg úgy az alapvető emberi cselekedetekre is, melyeknek elvégzése régen rutinfeladat volt a számomra. Azon a napon pedig… még a lélegzés is csak kínok árán sikerült. Túlságosan fáradt és túlontúl gyenge voltam elviselni a rémes kételyeim mellett még a sok tudatlan, idegesítő gimnazistát is. Próbáltam ignorálni őket, ahogy a gondolataimat, s minden problémámat egyaránt, mindössze néhány perc erejéig, de a szemét emlékek nem hagyták. Képtelenségnek tűnt szerezni egy nyugodt pillanatot, pedig arra lett volna szükségem, semmi többre.
 És Krisre. Uramisten, fel sem tűnt még aznap, mennyire hiányzott a férfi látványa! Ott helyben meg akartam ölelni, megcsókolni, beszélni vele, pontosan úgy, ahogy nem olyan régen, de erre már nem volt lehetőségem. Amilyen elutasítóan parancsolta meg távozásomat, biztosan tudtam, hogy kettőnk kapcsolata soha többé nem lesz olyan, mint néhány órával az előzőnapi incidens előtt.
- Sehun – csendült fel ismételten a szeretetteljes hang, lágyan simogatva dobhártyáimat, egy nagyon minimális megnyugvást okozva lelkemnek. Lassan a fiú felé fordítottam megkeseredett tekintetemet, várva a további kérdéssorozatra. – Köze van ehhez Yifannak?
 Nem feleltem. A férfi neve egy idegen ajaktól, már csak ennyi is elég volt ahhoz, hogy teljesen remegni kezdjek. Néha tényleg nem értettem, hogy lehetett ilyen hatással rám csupán egy név, aminek köze volt hozzá. A szívem vadul kalapálni kezdett, mintha ki akart volna törni mellkasomból, egy kis szabadságért kiáltva, megkeresve az említett személyt. A lélegzetem egyenletessége összeomlóban volt, ahogy szétszórt gondolataim, abban az egy pillanatban csak a szép szőke férfin kezdtek járni. Érthetetlen volt számomra, miért reagáltam rá így… régebben, csak Haneul esetében éreztem ilyesmit. Talán…
- Igen – mondtam automatikusan, nem igazán figyelve arra, tényleg be akartam-e avatni ebbe Jongdae-t, vagy sem. Nem nagyon tudtam, mit csinálok; amikor Yifan járt az eszembe, ritkán voltam képes hosszabb-rövidebb időtartamú koncentrációra.
- Elmondod mi történt?
- Nagyon én sem tudom, mi történt – feleltem reflexből, hangos sóhajt hallatva magamból, a meleg tavaszi időjárást vizslatva az ablakon keresztül. Teljesen ki voltam készülve, mint egy rossz nő, komolyan.
- Aish Sehun! – túrt bele idegesen hajába, valószínűleg már nehezen viselte a látványos szenvedésemet. – Jó lenne, ha nem rébuszokban beszélnél!
- Ne haragudj – sóhajtottam. – De, ami tegnap történt, eléggé bonyolult. Nehéz lenne elmagyarázni, és igazából nem tartozik rád – feleltem immár hasogató fejfájással, halántékomat kezdve masszírozni, abban a reményben, hogy az némiképp enyhíti a fájdalmamat. Ötletem sem volt rá, miért nyílalt bele ilyen hirtelen elmémbe a szenvedés, de pont nem a legjobb pillanatban érkezett, ebben biztos voltam. – Az a baj – nyögtem egy kisebbet a váratlan migrénemtől –, hogy nagyon rám sem tartozik…
- Ezt mégis hogy érted? – értetlenkedett a mellettem helyet foglaló, ezt a reakciót, pedig akkor sem róhattam volna fel neki, ha akartam volna. A helyzet látatlanban még bonyolultabb volt, mint a teljes egész valójában, így nem csodáltam, hogy Jongdae számára érthetetlen volt a szituáció. Sajnos nekem is az volt.
- Ígérem, egyszer majd elmondom – jelent meg halovány mosoly ajkamon, amely ugyanerre a gesztusra kényszeríttette a fiút is. Alig észrevehető macskamosolya ellenállhatatlanul széppé tette férfias vonásait, melyeknek látványa mindig egyfajta megnyugvást jelentettek a számomra, akárcsak akkor. Sokszor töprengtem el azon, nem vagyok-e szerelmes Jongdae-be… de aztán ezt a nevetséges feltételezést rögtön elvetettem, mihelyst az eszembe jutott. A fiú többet jelentett nekem, mint egy helyes arc, egy jó test, vagy egy vonzó személyiség, mint amit sokan láttak benne. Nem csupán a legjobb barátom volt, mert ezzel a kifejezéssel mindig ledegradáltam a kapcsolatunkat, de nem tudtam volna megfelelő szavakat találni arra, mit jelentett nekem ő. Évezredekig agyalhatnék a megfelelő betűkombináción, ami kiadja Kim Jongdae létének igazi lényegét, egyetlen egy szóban. Viszont nem volt kedvem gondolkodni valami olyanon, amire úgysem tudnék jó választ találni. Jongdae a legjobb barátom volt, a másik felem, a testvérem, a pszichológusom, sokszor pedig apám helyett apám. Ok volt egy oktalan világban, remény egy reménytelenben, és támasz egy ingatagban, amiben sosem bírtam két lábon megállni. Rá mindig, mindenben, bárhol és bármikor számíthattam, még kérnem sem kellett. Épp ezért egy ilyen mosolya, többet ért százezer átbeszélt éjszakánál, mert ennyiből is pontosan tudtam, ő ott lesz nekem, történjék akármi.
 Hirtelen vágódott ki a terem ajtaja, rajta pedig az egyik osztálytársam rohant be, úgy lihegve, mint aki alig néhány perccel előtte futotta le a maratont. Minden egyes szempár a megfáradt fiúra meredt, akinek kiejtett szavait szívem szerint visszagyömöszöltem volna a torkán, hogy ne kelljen szembesülnöm velük.
- Eltanácsolták Wu Seonsaengnim-t!
 Éreztem, hogy a szívem ott helyben robbant szét mellkasomban, százmillió darabkára hullva, melyet egy apró lehelet fújt ezerfelé. Úgy éreztem, a dobhártyáim menten beszakadnak a nem kívánt információ hallatán. Alig kaptam levegőt, a lábaim önkéntelen remegésbe kezdtek, a fejfájásom abban a percben erősödött fel, mikor megemésztettem a szavakat. Nem! Ez egyszerűen nem történhetett meg! Nem akartam tudomásul venni, hogy Yifan…
- Mi van?! – pattant fel mellőlem meglepetten Jongdae, értetlenül meredve a fiúra, valószínűleg kimondva minden olyan érzelmet, ami a többiekben tombolt. – Ezt honnan veszed?
- Láttam, ahogy a töri szertárból pakolta ki a cuccait, egy baromi nagy dobozba – válaszolt hevesen az osztálytárs. – Ráadásul az összes tanár becsmérlően nézett rá, amikor elment mellettük. Valami hatalmas szarba keveredhetett!
- Nem tudod miért rúgták ki? – csendült fel hátulról egy kérdés, ami csak még inkább kifacsarta immáron teljes egészében kiszáradt szívemet. Rúgjatok még belém…
- Nem álltam le megkérdezni – forgatta meg szemeit, teljesen jogosan, mert hatalmas parasztság lett volna leállnia Yifannal, és ilyenekről beszélnie vele. Nem tartozott rá, és isten igazából senkire sem, egyedül az igazgatóra, Yifanra… és rám. Nekem viszont kurva sok jogom volt megkérdezni, elvégre együtt jártunk, az Isten bassza meg! Ennek a kibaszott állásnak hála jöttünk össze; tudni akartam, miért ment el!
- Itt van még? – hallatszott, a még számomra is ismeretlenül csengő hang, egyenesen az saját ajkaim közül szökve ki, s formálva meg ezt az egyszerű mondatot. Nem éreztem erősebbnek vagy biztosabbnak magam, de azt tudtam, hogy a látszatott fent kellett tartanom, mindkettőnk érdekében.
- Itt – nyelt egyet a fiú, rémülten tekintve rám. Minden egyes pillantás az én hátamon nyugodott, de képtelen voltam foglalkozni velük. Óvatosan álltam fel helyemről, majd magabiztosságot, és egy arrogáns arckifejezést magamra erőltetve az osztálytársam elé léptem, hosszasan meredve annak ijedt szemébe. Rettegett tőlem, fogalmam sincs miért, bár valószínűleg, ha láttam volna magamat, hasonlóképpen reagálok. – Alig néhány perce ment be a tanáriba.
 Ennyi tökéletesen elég volt. Határozott léptekkel kerültem ki a fiút, hangos ajtócsapkodások közepette távozva az osztályteremből. Egyre gyorsabban s gyorsabban lépkedtem a tanári szoba irányába, mígnem futni nem kezdtem, hogy elcsíphessem utoljára azokat a varázslatos barna szemeket, s azt a makulátlan megjelenést, ami napról napra, fokozatosan vált a mániámmá. Nem érdekelt, hogy az előbbi incidenssel valószínűleg teljesen lelepleztem magam – vagy csak erős gyanúba keveredtem – mindössze találkozni akartam vele, ott az iskolában, abban az életben még egyszer. Tudtam, hogy ha akkor nem, többször már nem lesz erre lehetőségem.
 Lelassultam a folyosó közepén, ahogy a távolban megpillantani véltem az éppen kinyíló ajtót, melyen irodalomtanárom lépett ki, kisebb kartondobozt szorítva magához, melyben könyvei pihentek. Mögötte szorosan az igazgató úr lépkedett, elegáns öltözetben fürkészve, kissé sajnálkozóan a kollégát. Óvatosan megálltak egymással szemben, az ajkak mozgásából azt is láttam, hogy még néhány szót váltottak egymással, aztán hirtelen Yifan mélyen meghajolt. Pontosan úgy, mint egykoron én, mikor fellöktem, s a kezében tartott papírok a földre hullottak. Miközben azt a régi pillanatot idéztem fel, a férfi szépen lassan felegyenesedett, kifejezéstelen arccal vizslatva a felettesét. Az idősebb halkan felsóhajtva ejtett még ki néhány szót ajkán, majd jobbját nyújtotta Yifan felé, aki készségesen elfogadta azt.
 A jelenet csupán néhány másodperc apró töredékéig tartott, amely a fejemben egy örökkévalóságnak tűnt, kimondhatatlanul kínzóan vetve véget mindennek. Ahogy a tanár megfordult, hogy végleg elhagyja az iskola épületét, valószínűleg megérezte hátán tekintetemet, mert megtorpant, s óvatosan felém pillantott.
 Az a szempár, ami akkor nézett vissza rám, egy csepp jót sem ígért. Éreztem minden porcikában, hogy a csodaszép barna íriszekben elhalványult fény, mi miatt hunyt ki. Tudtam, szavak nélkül is tisztában voltam a történtekkel, de nem akartam elhinni… Egyszerűen lehetetlenségnek tűnt, hogy így történjen, hogy pont velünk essen meg mindez. Szerettem volna, ha ezt csak álmodom, ha a sok rémség mind csak egy lidérc része, de nem az volt. Yifant kirúgták, s ezzel vége szakadt mindennek.

**

 Rohantam. Ahogy tüdőm, lábam s összetört lényem engedte, rohantam el az intézmény épületéből, a lehető legmesszebb kerülve mindentől, s mindenkitől. Menekültem, féltem, mert a kibaszott talaj kicsúszott alólam, mintha csak egy szőnyeget rántanának fel a padlóról. Hogy történhetett mindez? Miért velem? Miért velünk…? Reménykedtünk a biztonságos jövőben, hogy sosem bukunk le, de gyengéknek bizonyultunk és elbuktunk. Egyszerűen nem érdemeltük meg egymást. Nem érdemeltem meg Yifant…
 Kinyitottam azt ajtót, amelyen szinte hulla módjára estem be, akár egy rakás szerencsétlenség. Mondjuk az is voltam, de ezt egy időben remekül titkoltam. Viszont aznap nem ment; képtelen lettem volna játszani, hogy minden rendben van, hogy jól érzem magam, mert nem volt igaz. Akkor legszívesebben kaktuszba haraptam volna, mintsem ismételten átéljem azt a néhány rettenetes éjszakával megáldott időszakot.
 Beljebb lépve a házban, a szüleim jelen voltak, kifejezéstelen grimaszokkal arcukon, szinte teljesen mozdulatlan állapotban. Sosem szoktak olyan korán otthon lenni, ezért különös összképet nyújtottak a kanapén ülve, mint két nemrégiben kifaragott szobor. Az alkotások körül megjelentek az objektumhoz tartozó dolgozók is, sok-sok ember, és középen a kishúgom. Életem elsőszámú nője ott állt a helyiség kellős legbeláthatóbb részén, engedve, hogy a sós könnyek utat törjenek maguknak, abban a pillanatban, mikor meglátott engem. Értetlenül meredtem a gyönyörű csöppségre, nem is sejtve, miféle borzalmak vártak még rám aznap.
 Váratlanul egy ököl csapódott arcomnak, erőteljesen taszítva a padlóra, kétségek s megmagyarázhatatlan kérdések közé lökve, melyek azon nyomban fojtogatni kezdtek, mikor mögöttem felhangzott egy gyermeki sikoly. Próbáltam feltápászkodni, de mire négykézlábra álltam volna, egy gyomorszaggató rúgást éreztem meg hasfalamon, mely ismételten visszataszított az összeroskadt állapotba. Nem értettem… egyszerűen képtelen voltam felfogni az eseményeket.
- Hálátlan korcs! – hallottam meg magam mögött egy régen fel nem hangzott, éles férfihangot, amely akkor is libabőrt keltett volna testemen, ha csak gondolok a tulajdonosára, s tetteire. – Undorító féreg vagy Sehun, semmi több!
 Reszkető térdkalácsokkal, gyenge, teljesen elernyedt karokkal támasztottam meg könnyű lényemet, kínzó lassúsággal állva végre valahára két lábra, onnan látva be az egész teret. Mindenki ott volt; a személyzet összes tagja, a szüleim és a húgom, mintha látványosság lett volna a megalázásom, melynek oka továbbra is rejtély maradt a számomra, akárcsak az apámnak csúfolt férfi különösen haragos tekintete. Vajon mit tettem, hogy ekkora figyelmet érdemeltem?
- Még van merszed idedugni a képedet a történtek után?! – üvöltötte arcomba kifakadó haragját, még egy dühös ütéssel társítva azt. Ismételten földre kerültem, a lehető legvédtelenebb formában zuhanva a hideg, kemény felületre. Túl gyenge voltam visszavágni, megszólalni, vagy bármit is tenni, így… hagytam. Hagytam, hadd alázzon kedvére, hadd tiporja porrá a büszkeségemet, s a megmaradt önbecsülésemet. Nekem már úgysem számított. – Megdugattad magad a saját tanároddal! Hogy tudsz így tükörbe nézni? Hogy mered egyáltalán férfinek nevezni magad? Egy retkes buzi lett belőled, semmi több! Még van pofád idejönni? Az én házamba? Azt hiszed csak azért, mert vérszerinti rokon vagy, még van jogod visszajönni? Menj csak a tanár bácsidhoz, hadd keféljen halálra, és remélem boldogan fogsz megdögölni egy nemi betegségben.
 A kislány síró hangja betöltötte a rémült szobát, melyben két emberen kívül, mindnek fájdalom, s egyeseknek milliónyi sajnálat ült a tekintetében. Az egykori sofőröm szánakozva ajándékozott meg egy pillantással, a mellette álló szakácsnőhöz hasonlóan, aki olyan volt nekem, mint egy nagymama. Emlékeztem arra, amikor ezek az emberek a gyerekkoromat segítették; főzni, járni, rendesen enni, megfelelően viselkedni tanítottak, s milliónyi időt szántak rám, melyet sosem fogok tudni meghálálni nekik. De a legszívbemarkolóbb a kis ártatlan szobalány, Jimin látványa volt, kinek szép barna íriszeiből patakokban folytak a könnyek. Az én pici, kedves lelkű Jiminem, ott sírt előttem, mintha éppen a temetésemen állt volna koporsóm fölött, még egyszer utoljára búcsúzva el keserves, halandó életemtől.
 Nagy nehezen a lány elé álltam, s remegő ujjaimmal végigsimítottam selymes arcélén, rövidke barna tincseit füle mögé fésülve. Egy gyors mozdulattal elvettem a mellzsebébe akasztott tollat, majd alig észrevehetően néhány szót firkantottam a puha bőrére, egy ölelés kíséretében suttogva neki néhány szót.
- Erre a címre küldd a cuccaimat, kérlek – mondtam neki, alig hallhatóan, hogy az álszent, szemét szüleim semmit se sejthessenek meg. – Köszönök mindent Jimin-ah! Remélem egyszer még lesz ilyen barátom, mint amilyen te voltál!
 Felrohantam az emeletre, néhány létfontosságú dolgot összepakolva, mintha csak egy barátomnál készültem volna aludni, holott gyakorlatilag, ez a költözésem kezdete volt, annyi különbséggel, hogy ide sosem térhetek majd vissza. Nem hittem volna, hogy érettségi előtt egy hónappal dobnak ki otthonról, de ennek is el kellett jönnie egyszer. Minden zsigeremben éreztem, hogy egy nap majd ki leszek tagadva, bár nem számítottam ilyen drasztikus jelenetekre. Mondjuk a nyilvános megalázás benne volt a pakliban, ez volt a szüleim specialitása… Ezzel csupán a magukhoz való lojalitásuk mutatták meg, semmi többet.
 Egy hatalmas fekete sporttáskát dobtam a vállamra, készülve elhagyni a helyiséget, a jól bevált módszerrel, az ablakkal, amikor is hirtelen kopogást véltem felfedezni az ajtómon. Yunseo baktatott be hozzám, kisírt szemekkel, kipirosodott arcocskával, s a fájdalom minden jelével fiatal küllemén. Bár még csak nyolc éves volt, rendelkezett annyi sütnivalóval, hogy tisztában lehessen a helyzet komolyságával, a megakadályozhatatlan következményekkel.
- Elmész? – kérdezte halkan, gyengéden érintve meg ruhám alját, mire leguggoltam hozzá.
- Igen.
- És többé nem jössz vissza, ugye? – pillantott szemeimbe, alig bírva visszatartani feltörekvő sírását. Lágyan simogattam meg buksiját, keserű mosollyal arcomon rázva meg fejemet, hagyva, hogy az apró csöppség belesimuljon ölelésembe, elnyomva felsőmben keserves zokogását.
 Reszkető alakját tartva, alig bírtam visszaszorítani sós könnyeimet, hogy legalább az utolsó percekben tartani tudjam magamat húgom előtt, hogy úgy emlékezhessen rám, mint erős, odaadó bátyra. Szívem szerint magammal vittem volna, de pontosan tudtam, hogy a legjobb helye ott volt, a szüleim mellett. Mert bár azok az emberek engem gyűlöltek, a kishúgomat mindennél jobban szerették, és mindent megadtak neki, amit megérdemelt.
- Kicsim – suttogtam fülébe, de még mielőtt többet mondhattam volna, eltolt magától, s széles mosollyal arcán kezdett beszédbe.
- Menned kell Sehun-ah! – nyelt egy kisebbet, mielőtt folytatta volna gyermeki hangba csomagolt, felnőttes mondandóját. – A te helyed Kris oppa mellett van. Nem szabad elszalasztanod őt!
- Miért mondod ezt? – ráncoltam homlokomat értetlenül, mert ötletem sem volt arra, minek mondott ilyeneket. Egy normál gyerek sírt volna, könyörgött volna a maradásért, vagy fel sem fogja a történteket, de Yunseo egy felnőtt, érett nőt megszégyenítve törölte le könnyeit, s mosolygott az arcomba.
- Mert ő a te parasztod, aki felolvasztotta a szívedet!
 Eddig bírtam; kicsorduló könnyekkel szorítottam magamhoz a világ legértelmesebb, legédesebb, legkedvesebb teremtését, akit valaha ismertem, és akit volt alkalmam a húgomnak nevezni. Mindennél jobban szerettem azt a kislányt, éppen ezért fájt felfognom, hogy ő képes volt megfelelően kezelni az elválást, velem ellentétben. Sosem akartam elengedni őt… de muszáj volt.
- Yunseo… – toltam el magamtól, halkan szipogva, megnézve a szép vonásait, hogy elmémbe véshessem a gyönyörű gyermek arcát. – Ha majd felnősz, és még emlékszel rám, akkor keress meg, kérlek!
- Ne mondj ilyeneket Sehun-ah – csapott karon játékosan, eleresztve még egy sós cseppet. – Te vagy az egyetlen bátyám; sosem foglak elfelejteni!
 Kiengedtem karjaim fogságából a szép lányt, lassan lépve az ablak elé, kínzó tempóban nyitva ki azt, ezzel beengedve a délutáni fuvallatot, immár egykori szobámba. Már a párkányon volt a lábam, mikor utoljára hátrafordultam, s végigmértem Yunseot, tetőtől talpig. Megjegyeztem gyönyörű, koromfekete fürtjeit, édes mosolyát, vékonyka alakját, varázslatos vonásait, s édes kis iskolai történeteit. Mélyen belevéstem személyiségét elmémbe, hogy sose menekülhessen ki emlékeim közül az a nő, akit az első perctől az utolsóig, mindig feltétel nélkül szerettem.
 Aznap délután láttam utoljára a húgomat.

14 megjegyzés:

  1. Uramisten.... Na jó akkora sokakban vagyok hogy köszönni se tudok.... Először is már ott könnybe lábadt a szemem hogy Yifan elmegy... De amikor az apja megverte... Vagy amikor Yunseo-tól elbúcsúzott.... Oké bőgtem, de könnyen síró típus vagyok... DE MIAZ HOGY UTOLJÁRA LÁTTA?!?? Uramisten.. Nehogy kinyírd?!!!!!! Oké, alapvetően nagyon tetvércentrikus ( van egyáltalán ilyen szó? Najó most leszarom)vagyok, van egy húgom és alapjáraton nem szeretek sokáig távol maradni tőle, illetve ha nem tudom mi van vele, meg ilyenek, bár nem nagyon látszik. ÉS EGY ILYEN JELENET UTÁN MIT SZÓLJAK??? Okké, beragadt a caps lock, bocsi... Ááájjj... Jó, lehiggadtam... Az is lehet hogy csak a húga miatt, nem tudom... Bár a Jimin nagyon aranyos és nagy jól el lett találva( pacsi XD) ami a,,személyét" illeti... Én már nem tudom mi lesz ebből... Nincs hova hazamennie,vmiért már a húgát se látja többé,Yifan lelépett, vagy le fog, Chen... Na őt nem tudom... Legalább őt hagyd meg csóri Sehunnak pls... Ha már senki más XD... Basszus... Hogy összejött neki minden.... Lassan már félek a végétől. És itt jön elő egy nagyon rossz tulajdonságom: utálom ha valami nem heppi. Kivéve ha nem én írom. Konkrétan kisebb szívből nélkül megírok egy történetet, vki haláláról, akkor is ha a biasomról szól, de elolvasni még egy szakítos jelenetet se tudok... Úgy vagyok vele, ha már az élet szar, legalább a ficcben ne legyen az XD
    Mást nagyon nem tudok írni, a furi stílusért bocsi, de még friss élményekkel kezdtem írni, és meg is látszik a komin XD nagyon esemény dús rész lett. Előre félek.... Köszönöm hogy olvashattam :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Miért nyírnám ki? Sehun a főszereplő, az ő szemszögéből játszódik a történet, nem leszek olyan művésziesen elvont, hogy kinyírom a főszereplőmet XD Ennyire menő még nem vagyok, hogy a legfontosabb karakter nélkül folytassam a sztorit :D Ne aggódj, senki sem fog meghalni, viszont lesznek itt még olyan dolgok, amiken sírni fogsz. Amúgy baromi sokan hiszik azt, hogy valakit ki fogok nyírni, de amin a legjobban meglepődtem, hogy mindannyian azt gondoljátok, hogy Sehun és Kris a suliban találkoztak utoljára. Nos.... Ezeket a gondolatokat majd megcáfolom a következő fejezetben ;)
      Köszönöm szépen, hogy ilyen hosszasan írtál nekem, és sajnálom ha megríkattalak, nem állt szándékomban (csak egy kicsit :D). Hamarosan hozom a folytatást, és ahhoz már tényleg készíts zsepiket, mert ott kő kövön nem marad :P
      Noel <3

      Törlés
  2. Hali senpai!~
    ...
    ...
    Ez kegyetlen volt! T=T Szerencsétlen Sehun. Eddig szar élete volt, jött néhány hónapnyi boldogság, és megint szenved... Lehet, hogy elveszti Yifant, ha mégsem, Yunseot biztosan. Ha ezt az egészet a "jővőbeli Sehun" meséli, akkor soha többé nem látja a húgát...? Aish, remélem nem így lesz, most mindenféle hülyeség az eszembe jutott. Valahogy bármennyire is nem illik a történethez a happy end, én reménykedek benne, hátha... Yifan, meg Sehun apja egy..... rohadék. Annyira remélem, hogy Sehun találkozik a húgával, Yifannal marad, és Jongdaeval is tartják a kapcsolatot! T^T
    Váh, hagyjuk, nagyon-nagyon várom az új részt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hali Kohai! ^^
      ...
      ...
      Tudom. Köcsög vagyok >.< Na ja, Sehun eddig szenvedett, majd örült, és most megint szenved. Néha sajnálom a gyereket. XD Hidd el nekem, minden kérdésedre és bizonytalanságodra választ fogsz kapni, nem is olyan sokára, mivel már nagyon a történet végénél járunk. (Azt még azért nem súgom meg, pontosan mennyi van hátra, de nem sok ^^). Nem lesz annyira drasztikus a vége, mint sokan hiszik... Senki nem fog meghalni, ezt elárulom XD
      Na mindegy, köszönöm, hogy írtál, nemsokára hozom a folytatást! ^^
      Noel <3

      Törlés
  3. Szia!
    Miert kellet ez tortenjen? Most nagyon szomoru vagyok,amugy is rossz napom van es most meg ez is.....ah most nagyon de nagyon szomoru vagyok.Hogy tehete ezt Sehunnie apja?Es Yifan apja?Hogy tehetik ezt a sajat fiukal? Keptelen vagyok ertelmes velemenyt irni,egyreszt azert mert szomoru vagyok,masreszt pedig nem tudom sokat es rendesen irni mert gipszbe vvan a kezem.De ennek ellenere is nagyon tetszett a resz,koszonom hogy olvashatam <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Sajnálom, hogy ennek kellett történnie, de szenvedniük kell a karaktereknek, még akkor is, ha ezzel ti is szomorúak lesztek. Vannak ilyen szülők, szerte a világban mindenhol, én csak bemutattam egy gusztustalan példát. Jobbulást a kezednek, és hidd el, nekem ez a néhány sor is tökéletesen elég volt ^^ Köszönöm szépen, hogy írtál nekem, hamarosan hozom a folytatást ^^
      Noel <3

      Törlés
  4. Szia Noel!
    Bevallom, számítani lehett arra, hogy ezzel a húzàssal jössz majd elő, hisz nagyon mással nem lehetett volna ekkora botrányos dràmát alkotni.
    Mivel még mindig itthon nyüglődök ez a fejezet igazán nem tudta a kedvem feldobni. (Arra ott volt a SugaKook. ^^)
    Igazából az a bajom, hogy legfőképpen Sehun idegesített fel, nem is tudom, hogy joggal-e.
    Persze szenvedett, bizonytalan lett, egymagàban őrlődött, aztán szépen a suliban elmerengett Jongdae jelentőségén, ami talán a legjobb része volt a fejezetnek.
    Arra nem térek ki, hogy az osztályból való kivonulása elég sokatmondó lehettett, főleg ha elterjed, hogy Yifannak viszonya volt egy diákkal (név nélkül).
    Azon húztam fel magam, amikor hazament ès teljesen értetlenül fogadta a ràmért tàmadást, mintha nem lenne nyilvánvaló. Ha velem történt volna, màr a hazafelé vezető úton felkészültem volna valamilyen jellegű támadásra, a szüleit ismerve. Tudom mindenki más, én meg túl paranoiás vagyok.
    Szóval ja, kicsit kiakadtam rajta, de nincs ok aggodalomra, nincs harag.
    Yunseo pedig megint hozta a tüneményes formáját, amiért talán ő az egyetlen szereplő Minseok mellett, aki kiegyensúlyozottan tartotta az elejétől a helyét a kedvenc karakter lista élén. Oh, és bejött az a parasztos dolog, emlékszem, hogy amikor az elején játszott, annyira tudtam, hogy egyszer még el fog hangzani ez a mondat.
    Bár nem egy ilyen szomorú alkalom kapcsán képzeltem el.
    Kicsit aggaszt, amiért azt írtad akkor látta utoljára a húgàt, de azért remélem ez nem lesz így tényleg.
    Nem tudom, hogy most azt tervezi-e, hogy odamegy Yifanhoz, mert ő nem biztos, hogy akarja látni. Jelenleg ez a legnagyobb kérdőjel, hogy hova, merre fog haladni Sehun. A suliba se tudom, hogy bemehet-e ezek után. Rém izgalmas ezen agyalni, alig várom a folytatást. *.*
    Köszönöm, hogy olvashattam, nagyon jár ezért a fejezetért a dicséret. ;-) Csak így tovább. Pusz
    Ditta <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Ditta! ^^
      Atombombát nem robbanthattam, így meg kellett maradnom a szokásos drámacsinálómnál, ami itt a tanár-diák szerelem illegalitásában nyilvánult meg XD (De erről majd később)
      Szerényen megjegyzem, hogy szerintem Sehunnak nem nagyon volt rendesebb oka őrlődni, de hát depresszív alkat a kicsike, labilis állapotban ilyesmi is egész. Jaj, örülök, ha a Jongdae-n való merengés tetszett ^^
      Erről a kivonulós dologról majd később ;)
      Hát most na XD Teljesen megértem, hogy min idegesedtél fel, de ezt kenhetem arra, hogy Sehun túlságosan magába volt roskadva, hogy erre is gondoljon. Meg ő nem is igazán a fogadtatáson volt meglepődve, hanem azon, hogy a családja, hogyan jött rá mindenre. (Ha ezt nem érhetően írtam a le a fejezetben, elnézést kérek).
      Akkor jó ^^
      Tényleg nagyon örülök annak, ha Yunseo ennyire pozitív karakterként maradt/marad meg benned az elejétől fogva, nem hittem volna, hogy ennyien szeretni fogjátok a kiscsajt :D (Bár már nem fog többet szerepelni :/ ). Igen, a parasztos megszólalást nem hagyhattam ki, ez egyfajta kultikus mondat lett ebben a történetben szerintem :D
      Én csak szomorú alkalom kapcsán képzeltem el, szóval sorry ><
      Hát biza sajnos így lesz, de ezt majd a történet végén jobban meg fogod érteni, hogy értettem ;)
      Hidd el, ezekre a kérdésekre pont az elkövetkezendő fejezetekben fogsz választ kapni, szóval csak türelmesnek kell lenned ;)
      Köszönöm szépen, hogy írtál nekem, remélhetőleg a hétvégére hozom a folytatást! ^^
      Noel <3

      Törlés
  5. Szia Noel! :) Nos csak annyi hogy ha reggel kilépsz az utcára nézz magad mögé! ><
    Én már tervezem a kivégzésed...Xd
    *És lenyugodtam :P*
    Nos amint láthatod eléggé ,,tetszett'' ez a rész ;) de most komolyan kezdek félni mi lesz itt.. Ahogy ismerlek ez még nem is a legrosszabb volt.. Na mindegy meglássuk ><
    De az amúgy tényleg fura hogy tetszett.. Mármint talán így kicsit reálisabbnak tűnik a történet (if you know what I mean..) persze szeretjük a cukormázat is de szerintem már megszokhattuk, hogy egy idő után mindig minden szarrá megy xdd De az az utolsó mondat nagyon szemét volt :(
    Szóval csak így tovább ^^ Fighting <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Bori! ^^ (Hívhatlak így? Ha nem, akkor szólj rám ><)
      Ezentúl sokkal óvatosabb leszek, és mindig majd figyelek arra, ki van mögöttem XD
      Félhetsz is, mert egy darabig nem hagyom abba a karaktereim kínzását, szóval lelkiekben lehet készülni ;) XD
      Örülök, ha tetszett! ^^ Szeretem, ha a hirtelen bekövetkezett szivárványvilágba váratlanul bebasz a gebasz XD Nálam ez ma már alap XD Igen, az utolsó mondatom szemét volt, de ha ez vigasztal, a következő fejezet eseményei, köcsögebbek lesznek XD
      Köszi, hogy írtál, sietek a folytatással ;)
      Noel <3

      Törlés
  6. Dehogy baj sőt ^^ te legalább nem találsz ki semmilyen hülye becenevet ;) Jól teszed mert bár Székesfehérvár messze van de vannak kapcsolataink xDD
    Félek, félek.. De igazad van szenvedjenek csak >< Hujdemileszitt.. xD
    Amúgy ezúton is szeretném megkérdezni, hogy februárban jössz majd Armycon-ra?
    Pusz<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ennek örülök ^^ Vannak Bori nevű ismerőseim, de közülük csak kevesen szeretik, ha így hívom őket :D A kapcsolatok fontosak, mert akkor ki tudtok iktatni XD
      Féljél is, de szerintem Sehunnak jobban kell félnie XD
      Na, nálam ez az Armycon nagyon kérdőjel. Elvileg lenne rá pénzem, és ha akarnám, akkor társaságom is, már csak az ősöket kell megkérdezni XD Amúgy lehet megyek, még nem tudom ^^

      Törlés
  7. Huuu remélem elengednek mert szívesen találkoznék veled ^^ ha nem gond :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Dehogy gond ^^ Bár ez még nagyon a jövő zenéje ^^ (Legalábbis nekem)

      Törlés