42. fejezet

42. fejezet

 Naiv voltam. Irodalmi karaktereket megszégyenítő módon éltem naivitásban, olyannyira, hogy csodálkoztam, amiért ez még nem okozott fizikai fájdalmat. A rózsaszín köd teljesen elhomályosította elmémet, és mindent tökéletesnek láttam; az embereket, a kisgyerekeket, a mindennapjaimat, de még az iskolámat is. Nem érdekelt az érettségi, úgy éreztem, könnyedén le fogom tenni, annak ellenére, hogy gimnáziumi éveim alatt nem sokat tanultam. Eltűntek a lidércek, megszűntek a rossz hétköznapok, csupán egyetlen egy csodálatos ember miatt, akit Wu Yifannak hívtak, és aki történetesen a tanárom volt. Elmondhatatlanul jó hatást gyakorolt a közérzetemre ez a férfi, mert minél több időt töltöttem vele, annál inkább tűntem pozitívabbnak és ragyogóbbnak. Nem gondolom erősnek azt a kijelentést, hogy Wu Yifan miatt tudtam, egy rövid ideig ugyan, de szeretni az életemet. És azt sem érzem jogtalannak, hogy részben az ő létezése révén omlottam össze, akár egy mozdulattal tönkretett kártyavár.

 A legjobb barátommal és szerelmével való közös délutánon Krishez mentem, elvégre iskola után legtöbbször nála voltam, hogy a lehető legtöbb időt tudjuk együtt tölteni. Ez akkor sem volt másképp, így halál nyugodtan ücsörögtem a kanapén, ajkaimat a magas férfi párnáira nyomva, ízlelgetve a már megszokott, ám megunhatatlannak tűnő ízt. Nyelvjátéka akkor is lenyűgözött, pontosan úgy, ahogy előtte mindig.

 Ujjaimat szőke tincsei közé fűztem, erős markolásommal téve próbára a hajhagymákat, miközben magamra húztam a számomra makulátlan testet. Automatikusan, mintha be lett volna erre programozva, pólóm alá nyúlt, cirógatni kezdve érzékeny bőrömet, olyan területeket derítve fel, amiknek megérintése csak neki volt megengedett. Belenyögtem csókunkba, puha ujjainak csiklandozása miatt, melyek libabőrbe kergették testemet, kellemes borzongások közepette.

- Kris… – sóhajtottam nevét, ahogy zongoraujjai kicsit lejjebb kezdtek motoszkálni, ágyékomat véve célba. A férfi elvállt tőlem, s kaján mosollyal ajándékozott meg, ami rajtam való szórakozására engedett következtetni. – Ne örülj már ennyire a fejednek! – szóltam rá, megpróbálva erélyesnek tűnni.

- Bocs, de olyan jó téged így látni – nevetett fel, majd ismételten birtokba vette ajkaimat, kedvesen csókolva rájuk, mintha ezzel is elnézést kért volna tőlem.

 Miután gyorsan megbocsátottam tetteit, engedtem, hogy levarázsolja rólam felsőmet, annak érdekében, hogy mellkasomat azon nyomban kezelésbe vehesse. Kiélveztem a játékosan mozgó nyelvét testemen, amelynek csiklandozása kacagásba kergetett, olyanba, amibe az egész lakás beleremegett. Szexnek indult játékunk végkifejlete valami beteges baráti hülyülésnek tűnt, amelyen mindketten jót nevettünk, akkor utoljára.

- Ennyit a mindig sikeres akcióidról – löktem vállba, ahogy egyre nehezedő teste továbbra is rajtam helyezkedett, kényelemesen tornyosulva fölém.

- Ez nem csak az én hibám.

- Hát akkor még kié?

- A tied – hajolt bele hirtelen arcomba, édes puszit nyomva homlokom közepére. – Nem hittem volna, hogy ennyire csikis vagy.

- Így jár, aki rossz helyen kóstolgat – öltöttem ki rá nyelvemet, amit gondolkodás nélkül kapott be, ezzel kényszerítve különösen gyerekes csókba, amitől ismételten nevetnem kellett. Esküszöm, sosem fájt annyira a rekeszizmom, mint azon a délután, amit akár a sorsom ironikus fintorának is vehettem volna, így utólag belegondolva.

 Gondolkodás nélkül kaptam ajkai után, mikor már viszonylag rendben voltak a nevetőráncaim, s ekkor hál’ Istennek sikeresnek bizonyult az akciónk, amiből hosszas nyelvjáték keletkezett. Sokáig élveztem a puha párnák érintését, a részegítő édes ízt, az egyszerű mégis leutánozhatatlan mozdulatokat, amiket csak ő tudott végrehajtani. Csak hagytam, hadd kényeztessen azaz ember, akinek tetteit olyan cselekedeteknek könyveltem el, amik kijártak nekem. Alapnak gondoltam, hogy délutánonként nála vagyok, hogy megcsókol, hogy bármi gátlás nélkül kimondja az érzéseit, hogy néha zongorázik nekem, hogy olyan gyönyörök közé repít éjszaka, mint még senki más. Azt hittem, ezek kérések nélkül az enyémek maradnak, csak annyit kellene tennem értük, hogy kitartok mellette. De sajnos a szabadság beáldozása néha túl kevés.

 Váratlanul elvált tőlem, abbahagyva minden szépet és jót, amit eddig a kanapén tettünk. Csupán komoran meredt a semmibe, némán gondolkodva, miközben értetlenül pislogtam gondterheltnek tűnt vonásaira, melyeknek összhatása akkor nem tetszett.

- Minden rendben? – kérdeztem meg óvatosan a nyilvánvaló ellentétét, amire egy kínos felnevetést kaptam, keserűnek festő íriszek mögül.

- Ne haragudj – nyelt egy kisebbet –, de azt hiszem ez nekem most nem fog menni – felelte kissé nehézkesen nyögve ki ezt az egy mondatot, ahogy lemászott rólam, és mellém helyezte testsúlyát.

- Semmi baj – mosolyodtam el bíztatóan, miközben hideg tenyeremet óvatosan hátára vezettem, gyengéden megsimítva azt. Őszintén fogalmam sem volt arról, hogy miféle okból kifolyólag lankadt irántam az érdeklődése, de semmiképpen sem akartam erőltetni a dolgot, főleg, mikor belepillantottam fáradtan csillogó szemibe. – Valakinek nem megy délután… – Kurva ügyes vagy Oh Sehun, ekkora baromságot is csak te voltál képes benyögni. Szerencsémre Kris vette a marhaságomat, amit halk kuncogásával jelzett, próbálva visszafogni magát, hogy a helyzet ne fessen az én kiröhögésemnek. (Pedig tuti az volt).

- Délután?

- Hát ja – vakartam meg tarkómat, lehetőséget keresve arra, hogy ebből kidumálhassam magamat. – Mindjárt fél négy, ilyenkor általában…

- Fél négy?! – akadt rajtam tanárom tekintete, olyan arcmimikát produkálva, mint aki éppen elfelejtett valamit. – Baszki! – pattant fel helyéről, rögtön a fürdő felé rohanva, ott hagyva engem a kanapén, totál értetlenül.

- Mi az?

- Értekezletem lesz – ordított ki a helységből, hosszas – és nem valami szép – szentségelések közepette. – Teljesen kiment a fejemből, pedig az ilyeneket meg szoktam jegyezni.

- Mikorra kell menned? – kiáltottam oda neki, miközben elterültem a kényelmes ágyon, félmeztelen testemet a kellemes bútorfedésre helyezve, amely bársonyosan simogatta bőrömet.

- Négyre, de ide ki kell rittyentenem magam, ergo baszhatom a pontos érkezésem.

- Nyugi, simán oda fogsz érni, nem kell paráznod – feleltem még mindig egy ajtó felé ordítva, ami már kissé zavart, de megértettem, hogy Krisnek sietnie kellett. Én sem cselekedtem volna másképp, mondjuk nem léptem volna ki a fürdőből totál meztelenül, zuhanyzásra készen, csak azért, hogy a szófán henyélő diáksrác nyáladzhasson valamire. Mert Yifan akkor délután épp ezt tette.

- Gondolod? – kérdezte komolyan meredve rám, de az én tekintetem csupán az ágyékára fókuszált, ami olyan kívánatosnak hatott, hogy muszáj volt beharapnom az alsó ajkamat.

- Ühüm – hümmögtem, teljesen elvarázsolva. – Nem zuhanyozhatnék veled? – tettem fel az ominózus kérdést, nagyon reménykedve egy igenleges válaszban.

- Akkor biztos elkésnék – nevetett fel, majd visszavonult a helységbe, szépen lassan hajtva be maga mögött az ajtót, nem csukva be azt rendesen. Ezekben a pillanatokban még nyugodtan, tiszta lelkiismerettel és halál csendben hallgattam a zuhanyrózsából ömlő melegvíz hangját, nem is számítva semmi váratlanra, vagy valami olyanra, ami egy perc alatt tehet tönkre minket.

 Váratlanul egyenletes, mégis erős kopogás csapta meg fülemet, amely a bejárat felől érkezett komor hangnemben, homlokráncolást okozva ezzel nekem. Értetlenül pislogtam a tőlem nem messze elhelyezkedő nyílászáróra, egy pillanatra abba a hitbe kergetve magamat, hogy ismételten csupán a képzeletem játszadozott velem. Ez a feltételezés abban a percben elszállt, mikor megint meghallottam ugyanazt a monoton, hihetetlenül ridegnek hangzó dübörgést, amely libabőrt keltett testemen.

 Lassan álltam fel a puha szófáról, időközben felszedve a Kris által földre hajított felsőmet, amelyet közvetlen a bejárat előtt operáltam magamra. Reflexből túrtam bele hajamba, mielőtt ajtót nyitottam volna egy idegennek, megkérdezve őt arról, mégis mit akart a tanáromtól, ilyen váratlanul.

 Pólóm alját húzogatva tártam ki a nyílászárót, hogy farkasszemet nézhessek egy nálam kicsit alacsonyabb, apám korabeli férfival, kinek arca is pontosan ugyanolyan volt, mint kopogása; komor egyben hideg. Vonásain látszottak az évek alatt megszerzett tapasztalat, fájdalom és eltitkolt kín jelei, amiket gyakran fedeztem fel a saját ábrázatomon is, mikor még fiatalabb voltam. Aprócska gombszemei körül ráncok húzódtak, orra krumpli volt, ajkai vékonyak és kiszáradtak, pedig odakint kellemes tavaszi idő tombolt. Egyáltalán nem tudtam volna kövérnek, vagy akárcsak kissé elhízottnak nevezni, de az átlagalkatú sem lett volna megfelelő jellemzés. Kifejezetten sovány volt, annak ellenére, hogy tökéletes Armani öltönyt viselt, hozzáillő lakkcipővel, tehát az alultápláltságát nem a pénzhiány okozta. Sőt, olvasni lehetett a gesztusaiból, hogy rendkívül előkelő férfi állt velem szemben: állát egy picit felszegte, talán ezzel akarta jelezni felsőbbrendűségét, vagy a korának kijáró tiszteletet. Akármit is szeretett volna kifejezni, csak pillantásaival, láttam, hogy minden porcikájában irtózott tőlem; mintha egy gusztustalan féreg lettem volna, egy a Földhöz nem méltó teremtmény, ami két elcseszett ember keveréke volt csupán. Koromfekete szemeiben könnyű volt felfedezni az ellenszenvet, a gúnyt, a lenézést, és minden negatív érzelmet, amit csak kitaláltak az elmúlt kétezer évben.

 Torkomat megköszörülve, megpróbálkozva valami normális modort magamra erőltetni, kinyitottam számat, pontosan abban a pillanatban, mikor a háttérzajként csordogáló zuhany, hirtelen elnémult.

- Miben segíthetek? – kérdeztem, még számomra is különös hangsúllyal, mintha vagy kétszáz évet visszaugrottunk volna az időben.

- Egy bizonyos Wu Yifant keresek – felelte diplomatikusan, kimért hangsúlyozással, akár egy vérbeli üzletember. Orgánuma a tenorhoz hasonlított leginkább, mégis rekedtesen csengett, viszonylag – el sem hiszem, hogy ilyet gondoltam – dögös összhatást képezve. – Itt lakik?

- Itt – bólintottam, de még nem invitáltam be a férfit. – Megtudhatnám milyen ügyben keresi a tanáromat?

- Szóval a tanárod… – húzódott gúnyos mosoly ajkára, megvetéssel tekintetében, amelynek sarkában talán fájdalom és szégyenérzet is csücsült, némán figyelve engem. Rá kellett volna csapnom az ajtót…

- Kihez beszélsz Sehun? – hallottam meg magam mögül az ismerős, kedves orgánumot, mire reflexből fordultam a nappali felé, ahol Yifan csupán egyszál törülközőben ácsorgott, haját egy másikkal dörzsölgetve, ki sem lesve a rongyok közül. Kívánatos teste láttán, nyeltem egy nagyobbat, majd elálltam az ajtóból, hogy az annál várakozó férfira mutathassak.

- Az úr téged keres.

 Szavaimra Yifan értetlenül pillantott fel, szemébe lógó nedves tincsei közül vezetve először rám, majd az idegenre tekintetét, amely egy másodperc töredéke alatt sokkolódott le. Arca elsápadt, ajkai elnyíltak a döbbenettől, ahogy köpni-nyelni nem tudott volna az őt ért meglepettség súlyától, ami olyan kétségbeesett arcmimikát varázsolt neki, hogy az szinte már szánalmas volt. Úgy meredt az időközben beljebb lépett férfira, mintha szellemet látott volna, egy réges-régen elfeledett lelket, amely visszatért kísérteni őt.

- T-te hogy kerülsz ide?! – dadogott csupán ennyit, remegő térdkalácsokkal, olyan mennyiségű félelemmel, melytől képes lett volna összeesni. Értetlenül néztem rájuk, mert fogalmam sem volt arról, honnan ismerhették egymást, és az a pasi miben volt olyan különleges, hogy Yifan szó szerint rettegett tőle. Hogyan tudta csupán a jelenlétével egy kisfiú szintjére taszítani a legférfiasabb embert, akit valaha ismertem? Egyáltalán… ki a faszom volt ő?

- Nem tartozom neked magyarázattal – vonta fel szemöldökét az idősebb, üzletember küllemű, ahogy komótos tempóban tanárom elé lépett. Kris jóval magasabb volt a középkorú férfinál, mégis neki jutott az alárendelt, rettegésbe taszított szerepe, annak ellenére, hogy ő volt a fizikailag erősebb és – látatlanban állíthatom – az emberileg több.

- Amíg az én lakásomban vagy, jogom van tudni, mit akarsz tőlem! – bátorodott fel párom, végre valahára a másik szemébe meredve, de Yifan tekintete nem tükrözött haragot, hangjával ellentétben. Szép barna íriszeiben kérdések milliói sorakoztak, a kétségbeesés és a vágyakozás csillant meg bennük, akár egy reménykedő gyermekében.

- Ez nem a te lakásod, hanem a nagyanyádé – érkezett a hideg, kitérő felelet, és ennél a résznél már igazán feleslegesnek kezdtem érezni magam, de továbbra is érdekelt a váratlan vendég pontos kiléte.

- Rám hagyta, vagyis az enyém – sziszegte neki a magasabb, de továbbra sem tűnt dühösnek. – De még mindig nem mondtad, mit keresel itt?

 Csend telepedett a helységre. Se a középkorú, se Kris, sem pedig én nem szólaltunk meg, csak hagytuk, hogy a falióra ketyegése egyfajta alapmorajt teremtsen a kínos, ereket elvágó némaságban, melyben a feszültség percről percre fokozódott. Fagyott volt a levegő a két férfi között, főleg akkor, mikor tekintetük találkozott; érzelmek százezreit véltem felfedezni bennük, de egyet sem voltam képes kiolvasni. Régről ismerhették egymást, éppen ezért döntöttem úgy, jobb lesz, ha távozom onnan.

- Azt hiszem, én most megyek – szólaltam fel hirtelen, mire párom rám kapta kissé ijedt pillantásait, míg a vele szemben álló lassan fordult félig hátra, hogy úgy vágjon mellbe szavaival.

- Maradj, tudni akarom, mióta kefélget téged a fiam! – Teljesen lefagytam. Nem azért, mert ilyen elegáns küllemmel ilyen alpári módón volt képes beszélni; nem is azért, mert rájött arra, hogy a tanárom és viszonyt folytattunk egymással; hanem azért, mert Yifant a fiának nevezte. Baszki! Ezek szerint… ő volt Kris apja!

- Hihetetlen vagy! – nevetett fel fájdalmasan pedagógusom, hitetlen kacajjal töltve meg a megdöbbent jelenetet. – Nyolc évig baszol a fejemre, évente verőembereket küldesz rám, hogy hetekig kék-zöld foltokkal dolgozzak, erre csak így idejössz és belepofátlankodsz az életembe! Kinek képzeled magad?

- Az apád vagyok!

- Frászt vagy az! – válaszolt hevesen, immáron idegesebben. – Amikor kidobtál az utcára nem voltál az apám?

- Most sem szívesen nevezem magam annak – vágott grimaszt a férfi, ezzel megfagyasztva a szót páromban. – Azt hittem, itt Dél-Koreában tisztességes ember leszel, és elfelejted ezt az egész meleg marhaságot, erre mit látok? Hogy az egyik diákoddal folytatsz viszonyt! – mutatott rám, egy másodperc erejéig áldozatnak állítva be, holott ebben a dologban – jól visszaemlékezve – én voltam a ludas.

- Ez nem viszony!

- Akkor micsoda? – kötözködött Yifan apja, olyan provokatív hangnemre váltva, ami már engem kergetett az őrületbe. – Láttam, ahogy az utcán gyömöszölted, majdnem felkented a falra! – Basszus; éreztem, hogy abból a sikátori csókból még baj lesz, de nem hittem volna, hogy ekkora katasztrófába torkollik a kapcsolatunk, mindössze egy gyenge pillanat miatt. – Mi ez neked, ha nem egy törvénytelen, gusztustalan viszony, he?!

- Nem tudsz erről semmit! – csóválta fejét tanárom, hátrálva egy lépést. Szemében tömérdek mennyiségű fájdalom pihent, egy különös tűzben égve, amely visszatartotta íriszei közül kicsordulni készülő könnyeit. Kezei ökölbe szorulva fehéredtek, ahogy már nem bírt az apja szemébe nézni, mert annak minden része feldarabolta őt, aprócska részekre, amiket egy életen keresztül szedegetett.

- Mi az Yifan? – csendült fel hirtelen hangja, arrogánsan sziszegve saját gyermeke felé. – Csak nem szerelmes vagy?

 A magas férfi megdermedt. Tanárom óvatosan emelte fel eddig a padló irányába szegezett fejét, lassan vezetve rám tanácstalan pillantását. Nem tudta, mit mondjon, nem tudta mennyit vállalhat fel, nem tudta, hogy egyáltalán beavathatja-e abba az apját, hogy beleszeretett egy magamfajta, lelki nyomorék diákba. Vacillált aközött, hogy tagadjon vagy büszkén mutogasson egy embernek, aki még annyi toleranciára sem volt képes, mint egy darab mozdulatlan kő. Ezt mérlegelve pedig, Kris inkább csendben maradt.

- Áh, szóval tényleg csak alkalmanként dugod – mosolygott elégedetten, tudva, hogy ezzel simán tönkreteheti a fiát. – És mondd csak, adsz neki cserébe jobb jegyeket? Kap engedményt néhány dolgozatnál? Kivételezel vele, és legalább mindenki tudja, hogy ő Wu Seonsaengnim kis kedvence?

- Fogd be! – morogta orra alatt a férfi, de nem sokat ért el vele; ezeket egyszerűen kinevette az apja, mintha egy bogarat taposott volna el, olyasfajta örömmel, ami csak a legnagyobb rohadékokra volt jellemző.

- Mit vagy ezen felháborodva? Ez csak egy diák, nemde?

 Nem érkezett válasz. Csend volt, semmi több csupán, ezzel pedig minden világossá vált. A titok, akkor is titok marad, ha a becsület a tét; az érzelmek rejtve lappanganak tovább, még ha valakinek a méltósága múlik rajta; a szavak elnémulnak, a pillantások üres tekintetekké változnak, csak egyetlen egy ember jelenléte miatt. Nem számít a fájdalom, a keserűség, a legszívesebben kiordított mondatok, csak az álca, az a bizonyos kép, aminek örökké a falon kell lógnia, még akkor is, ha a lángok kezdik felfalni a házat. Akkor délután Yifan kedvéért tűzben égtem.

- Sejtettem – horkant fel elégedetten, végleg elszakítva az ellenség zászlaját.

- Nem tudsz semmit! – érkezett egy felelet, halk, mégis kemény hangon, megakasztva az idősebb kuncogását. – Fogalmad sincs az elmúlt nyolc évemről, ahogy rólam sem…

- Óh drága Yifan, mindent tudok, amit tudnom kell – lépett egyetlen gyermekéhez, olyan negédes undorral pillantásában, amitől szívem szerint elhánytam volna magam. Figyeltem a kettejük gesztusait, a mozdulataikat, ahogy a szavakat hangsúlyozták, de semmiféle hasonlóságot nem véltem felfedezni; csak a szép barna szemek csillantak ugyanolyan fényben, amely egyszerre okozott döbbenetet, és kellemes bizsergést is. – Egy megbukott, buzi író vagy, aki végső kétségbeesésében tanárként dolgozik és fiatal diákokat nyűgöz le, mert tudja, többre nem képes. Te is csak azért dugod ezt a fiút, mert ennél jobbat nem volt alkalmad összeszedni! – gúnyos nevetése tőrként érte el mellkasomat, mélyen megforgatva abban a pengét, komoly fájdalmak közé taszítva. El sem mertem képzelni, Yifan hogy érezhette magát azokban a percekben. – Anyádnak igaza volt; el kellett volna mennie az abortuszra!

 A nappali közepén döbbenten ácsorgó férfi szemeibe sós könnyek gyűltek, melyek alig láthatóan csordogáltak le arcélén. Hitetlenül, gyermeki pillantásokkal dobálta apját, reménykedve, hogy az előbb kimondott szavak hazugságok voltak. De akármennyire is vágyott arra, hogy mindez egy rossz rémálom legyen, sajnos minden igaznak bizonyult; az üzletember jelenléte, a hangosan megformált véleménye és az őszinte undor pillantásaiban, mind valóságos volt. Tényleg gyűlölte a saját fiát, egy koloncként tekintett rá, számára már nem létezett többé.

 Előkelő, gyomorforgatóan lassan és elegánsan fordított hátat a fiatalabbnak, ahogy kimért lépteivel elindult a bejárat felé. Sokkos testem mellett is elhaladt, még egyszer utoljára megajándékozva egy lekezelő pillantással, amit egy undorral teli arcrezdülés követett. Fennkölt stílusban, idegtépő tempóban hagyta el a nyugalomtól megfosztott lakást.

 Az ajtó hangos csapódásával eltört az a bizonyos mécses, amely eddig féken tartotta Yifan szenvedését. Nem volt látványos a fájdalma, annyira sem mutatta ki érzelmeit, mint egykoron én, mikor karjai közt sírtam, akár egy kisgyerek. A pedagógus halkan, csupán néha felszipogva túrt aranyfürtös hajába, ahogy remegő térdkalácsai tompa koppanással földre rogytak.

 Bizonytalanul léptem mellé, esetlenül guggolva le hozzá, hogy némiképp támaszként tudjak szolgálni. Forró, meztelen hátára érintettem jéghideg ujjperceimet, lassú simogatásba kezdve, de tetteimet feleslegesnek éreztem. Csak folytak és folytak a sós könnycseppek, megállíthatatlanul zuhanva a padlóra, szétterülve azon, belefulladva a néma méltóságba.

 Sosem láttam még ilyennek Yifant, és őszintén szólva sosem akartam megtapasztalni a férfi tehetetlen, teljesen összetört oldalát, mivel… nem tudtam segíteni neki. Akármennyire is szüksége lett volna rám, akármennyire is mondanom kellett volna valamit, egy árva hang sem bírta elhagyni az ajkaimat. Fogalmam sem volt arról, pontosan mit kellett volna csinálom, csak ültem mellette, végignézve a szenvedését.

 Elfogott a deja vu, ahogy figyeltem miként teltek meg a szép íriszek könnyekkel, miként csúfultak el a helyes, fiatalos vonások, illetve hogyan vált egy lelkiekben erős férfi hirtelen gyenge kisfiúvá. Újra elmémbe költözött az a gondolat, haszontalan vagyok a számára, felesleges a jelenlétem azokban a percekben, mégis mellette akartam lenni. Őszintén a segítségeként szerettem volna szolgálni, de a puszta jelenlétem nem bizonyult elégnek.

 Vállainak apró rezdülései váratlanul abbamaradtak, lélegzetvétele egyenletesebbé vált, ahogy könnycsatornái elapadtak. Értetlenül pislogtam rá, a férfira, aki még mindig a parkettát bámulta, mintha az azon elhelyezkedő karcolásokból ki tudott volna olvasni valamit. Hangosan felsóhajtott, nem emelte rám tekintetét, de hideg hangsúlyozásával kettétörte gerincemet.

- Kérlek, menj el! – Nem ellenkeztem. Nem mertem felszólalni, megtagadni az utasítást, annak ellenére, hogy fájtak ezek a szavak. Akármennyire is illedelmesen kért meg a távozásra, nem szerettem volna elhagyni őt, főleg olyan összeroskadt állapotban nem. De a hanglejtése, az üres pillantásai és a semmitmondó mozdulatai egyenesen követelték a lakás elhagyását, még ha ilyen nyíltan nem is mondta mindezt a szemembe.

 Némán álltam fel mellőle, nem mutattam az ellenkezésnek semmi jelét. Halk léptekkel vettem magamra meleg kabátomat, ahogy megragadtam a kilincset, és óvatosan elfordítottam azt. A kitárt ajtóból még egyszer utoljára megnéztem őt magamnak, hangok nélkül suttogva egy egyszerű búcsút.