23. fejezet

23. fejezet

 Karácsony. Egy időben teljesen semlegesen álltam ehhez az ünnephez, amolyan csak „létezik” alapon. Viszont a négy évvel ezelőtt történtek miatt, valahogy már undorítónak tartom a karácsonyt, ahogy a legtöbb szeretettel kapcsolatos eseményt is. Valentin-napon egyenesen fejbe szoktam lőni magam, mondjuk, azt még mindig jobban viselem, mint ezt a redvás, filmekbe illően csodálatos, kétszínű családi ünnepet, aminek nálunk, az utóbbi időben konkrétan semmi értelme sincsen.

 Kiskoromban még komolyan elhittem, hogy Karácsonykor nem csak Krisztus születését ünnepeljük, hanem a szeretetet és a családot is, így naivan csak abban tudtam reménykedni, hogy a mézes-mázos szenteste, nem csak a színjáték része. A szüleim sosem szerettek, ahogy ezt már többször is tudtomra adták, viszont amikor még kicsi voltam, legalább megpróbálták eljátszani, hogy egy kicsit is számítok nekik. Karácsonykor mutatkozik meg az ember igazi arca; ekkor még azt hittem apám és anyám komolyan szeretnek, csak a sok munka miatt nincs rám idejük. Persze ez sosem volt így; karácsonykor természetesen mosolyogtak, meg viszonylag kedvesen viselkedtek, de akkor is inkább a személyzet törődött velem, nem pedig ők. Többször kifejtettem már, hogy a házunkban dolgozókhoz több érzelmi kötelék fűz, mint a tulajdon szüleimhez. Mondjuk még azon is, csodálkozom, hogy egyáltalán képes vagyok valami kedvesség félét kierőltetni magamból; önző vagyok ez tény, de azért vannak személyek, akiket kedvelek, és megtisztelem őket annyira, hogy legalább egy „Boldog Karácsony!”-t odanyögök nekik. Egyesek még olyan szerencsésnek is mondhatják magukat, hogy ajándékot is kapnak tőlem. Bár ezekből azért már ténylegesen kevesebb akad.

 Szenteste volt; a személyzet este hatkor hagyta el a házunkat, s indultak haza a maguk családjához, akikkel az utóbbi fél évben valószínűleg kevesebb időt töltöttek, mint mondjuk velem. A minimum az volt, hogy mikor elbúcsúztam tőlük, megköszöntem a munkájukat és kellemes ünnepeket kívántam. Mindig egy paraszt voltam, de ezt az utóbbi négy évben az összes karácsonynál eljátszottam. És azok, akik lényegesen többet tettek értem, még kaptak is valamit; YeJunt, aki régen a sofőrömként dolgozott, idén egy üveg vörösborral ajándékoztam meg, amit persze először nem akart elfogadni (ahogy semmit sem), de végül rátukmáltam, majd kellemes ünnepeket kívánva egymásnak búcsúztunk el. Aztán következett a szakácsnő, akivel valamiért mindig úgy viselkedtem, mintha a nagymamám lett volna; állandóan egy csomó kaját rám tukmált én pedig mindig mindet betoltam, mondván, hogy jó az étel és ne menjen kárba. Mondjuk a szakácsnő úgy is beszélt, akár egy nagymama, én pedig csíptem a furcsa, kissé talán falusi humorát. Na meg, megtanított úgy sütni, hogy azt néhány magát szakácsnak nevező is megirigyli: épp ezért mindig valami sütéssel kapcsolatos holmit adtam neki, és általában ugyanúgy tudott azoknak örülni. Az akkori karácsonykor a legújabb Jamie Oliver szakácskönyvet vettem meg neki, amiért – ahogy ő mondta – járt néhány cuppanós puszi. Bár alig bírtam kiszabadulni a nagyis csókjai közül, csíptem az öreglányt.

 Végül ott volt Jimin, aki bár biztosan sokszor kiugrott volna az ablakon miattam, de rohadt sokat foglalkozott velem. Jimin a haverom volt, még akkor is, ha csak egy szobalányként dolgozott nálunk; figyelembe vette a helyzetem és mindig diszkréten viselkedett, ha a szituáció úgy kívánta. Épp emiatt érdemelte meg azt a csokor rózsát, amit adtam neki egy pár fülbevaló kíséretében. Jimin szerette az ékszereket, főleg azokat, amiket a fülében hordhatott; talán ezért hatódott meg, mikor meglátta mit is vettem neki. Az én esetemben furcsa volt, hogy emlékeztem az efféle apróságokra, de valahogy az együtt eltöltött évek alatt ez megragadt bennem. Egy idő után mások számára az újdonságok, vagy az esetleges különleges vágyak eggyé válnak a megszokottá; nekem nem volt nehéz eldönteni mit fogok ajándékozni, hisz pontosan tudtam ki mire vágyott. Ez az ő szemükben nagy figyelmességre utalhatott a részemről, holott én csak megszokásból cselekedtem; a különleges is elvesztheti a jelentését, ha már nem tud újat mutatni. Ezért volt számomra olyan egyszerű az ajándékvásárlás.

 Az óra éjfélt ütött, ami egyet jelentett számomra a távozással; teljesen felöltözött állapotban egy hátizsákba pakoltam be az éjszakára szükséges dolgokat, melyek nélkül nem tudtam volna túlélni azt az ünnepet. Természetes zsákomban megbújt az a valami, amely szinte könyörgött, hogy vigyem magammal; nem akartam elmozdítani a helyéről, de mivel nálam volt, és nem a magam részére vettem, muszáj volt még egy helyre elmennem. Egy olyan helyre, ahová akkor nem igazán vágytam.

 Szobám ajtaja halkan nyílt ki, s egy hálóinges kisangyal libbent be hozzám álmos, mégis határozott tekintettel.

- Hát te? – guggoltam le hozzá, végigsimítva kesztyűs kezemmel, gyermeki arcán. – Nem anyuékkal kellene ünnepelned?

- De hiányzol, Sehun – motyogta lebiggyesztett ajkakkal. – Nem szeretek nélküled karácsonyozni.

- Tudom, kicsim.

- Muszáj elmenned? – kérdezte hatalmas boci szemekkel, abban reménykedve a válaszom nemleges lesz. De még Yunseo kedvéért sem bírtam volna elviselni azt az ünnepet, ami számomra a legképmutatóbb jelentéssel bírt.

- Nem maradhatok, te is tudod.

- Igen – bólintott sajnálattal teli szemekkel. – De ez az utolsó karácsonyom veled.

- Sajnálom. Muszáj mennem – feleltem, majd lassan feltápászkodva léptem az ablakhoz s nyitottam ki azt. A hideg téli szél megcsípte arcomat, így a nyakamba kötött sálat kicsit feljebb húztam, hogy még orromat is eltakarja.

- Sehun... – szólt utánam, mire ismét felé fordultam.

- Igen?

- Szeretlek – azzal megölelt. Kétszer akkora voltam, mint ő, mégis hozzám sétálva karolta át lábaimat, így szorítva magához.

- Én is szeretlek – emeltem fel, majd nyomtam egy puszit puha arcára.

 Szívbemarkoló érzés volt Yunseo szeme láttára kimásznom ablakomon, lassan lejőve a hóval borított tájra érkezve. Még felpillantottam hozzá, s mikor csupán már nyílászáróm becsukódását láttam, lassan indultam el oda, ahol valószínűleg épp aznap, nem láttak valami szívesen.

 Nem volt kedvem vezetni, így gyalogszerrel lépkedtem a bokámig érő hóban, elviselve a csípős szelet, mely minden megtett méternél egyre erősebben kezdett fújni. Nem valami közeli helyre mentem, így már akkor megbántam, hogy nem az Audimmal indultam útnak.

 Kiérve a főútra leintettem egy taxit, mert fél óra fagyoskodás után valahogy elegem lett a sétálásból. Beülve a meleg járműbe mondtam be a címet ahova tartottam, s utána csupán annyi dolgom volt, hogy az ablakból kibámulva várok. Várok a megérkezésre és valószínűleg egy furcsa éjszaka kezdetére.

 Kiszálltam a kocsiból, amint elszállított a sofőr a kért helyre; kifizettem a fuvart, jókora borravalóval megajándékozva a szegénynek tűnő taxist.

- Kösz kölyök. Kellemes karácsonyt!

- Önnek is – biccentettem, s miközben a férfi elhajtott én neki is vágtam a sok emelet megmászásának. Komolyan hülyének születtem, hogy szenteste pont hozzá jövök; nem is voltunk olyan jó viszonyban, ráadásul a történtek után valószínű volt, hogy nem az én fejemet akarja nézni karácsonykor. De azaz apróság, amely a táskámat nyomta egyszerűen hozzá kívánkozott; miatta került el a megszokott helyéről, és bár én általam lett megszerezve, de őt illette.

 Kissé lihegve léptem ajtaja elé s kopogtattam be rajta várva, hogy újra szembe nézhessek vele. Magamban a másodperceket számoltam, s füleltem; hallottam hangját, ahogy beszélt valakivel és lépéseinek súlyát is éreztem. Cipője sarkának kopogása egyre hangosodott, majd hirtelen halkult el, ahogy a nyílászáró másik végén megállt. Kezét a kilincsre helyezve tárta ki előttem az ajtót; egyik kezében telefonja volt, amit füléhez tartott, miközben ledöbbent ábrázattal nézte kipirosodott arcomat.

- Mégsem kell. Majd visszahívlak – mondta a készülékbe aztán felém, szegezte kérdéseit. – Te mit keresel itt?

- Neked is boldog karácsonyt! – feleltem ironikus mosollyal arcomon, majd mély sóhajt hallatva magamból biccentettem a háta mögé. – Bemehetek?

 Semmit sem szólva lépett el az útból beengedve engem; persze a furcsálló grimasz továbbra sem tűnt el arcáról. Ugyanolyan értetlen ábrázattal nézte végig, ahogy leveszem a kabátomat, mint ahogy először megpillantott azon a havas szenteste. Egy pillanatra azt hittem embóliát kapott, hisz mozdulatlanul meredt rám, még mindig a kilincset szorongatva.

- Zavarlak? – kérdeztem, mert először azt hittem ki akar dobni, legalábbis az arcmimikája nagyon ezt üzente.

- Nem – eszmélt fel a bambulásból majd lassú, bizonytalan léptekkel indult a konyhába. – Kérsz egy sört?

- Elfogadom, köszi.

- És, minek köszönhetem a látogatásod így fél egy felé közelítve? – kérdezte, miközben a hideg alkoholt nyújtotta át.

- Hoztam neked valamit.

- Nekem? Miattam leléptél otthonról?

- Nehogy azt hidd! Sosem töltöm otthon a karácsonyt, és mivel nem sietek gondoltam, beugrom.

- Erre sosem számítottam volna – tördelte ujjait. – Főleg a történtek után.

- A történtek után? Melyikre gondolsz? – húztam fel szemöldököm, pedig pontosan tudtam Kris mire, értette. De azért élvezetes volt látni a zavarban lévő fejét; akár egy kamaszlány esküszöm. Haláli volt, én mondom. Halál aranyos...

- Ami a kórházban volt...

- Arra gondolsz, amikor kifakadtál, és tinihez méltóan elrohantál?

- Most mit kellett volna tennem? – tárta szét karját gyerekesen. – Te mit tettél volna a helyemben?

- Hát nem rohantam volna el...

- Tényleg? – nézett rám lesajnálóan, mire én kicsit módosítottam előbbi megjegyzésemet.

- Na jó, valószínűleg nem maradtam volna a seggemen, de nem erre számítottam egy huszonkét évestől.

- Négy évvel vagyok csak idősebb; ez a korkülönbség nem jelent egyet a lényeges viselkedésbeli különbségekkel – mondta kissé talán tudálékosan, de elég fáradtnak és frusztráltnak tűnt, így inkább erre nem tettem megjegyzést. – Meg is lepődtem, hogy te ilyen könnyen reagáltad le.

- Honnan veszed ezt?

- Itt vagy – vont vállat. – Eljöttél hozzám szenteste; ez azért elég erősen jelenti azt, hogy nem zavar.

- Miért zavarna? – tártam ki karom, majd belekortyoltam a hideg sörbe, ami valamiért hihetetlenül jól esett. Mielőtt ittam volna belőle, észre sem vettem mennyire melegem van. Rohadtul besültem, pedig akkor már nem volt rajtam kabát.

- Mert Jongdae esetén is kiakadtál; annyira, hogy majdnem megszakítottad a barátságotokat, pedig őt állítólag több mint tíz éve ismered. Mit kaptam volna én, mint semmitmondó irodalomtanár?

- Egyáltalán nem vagy semmitmondó – feleltem kicsit halkabban, majd ismét ittam. Melegem volt; majd’ besültem.

- Ebben azért nem voltam biztos – hajtotta le fejét, ő is lejjebb tekerve hangerejét. Ekkor csend telepedett ránk; nem a kínos féle, sokkal inkább az elgondolkodtató fajta. Az, amikor az emberek csak a maguk elmélkedéseivel vannak elfoglalva; bár akkor nekem semmi nem volt a fejemben.

- Amúgy... – szólt félénken, kíváncsi hangsúllyal. – Hogyhogy ilyen lazán reagáltál erre?

- Hülyéskedsz velem? – húztam fel szemöldököm. – Egy szexmániás őrült kamasz vagyok, akinek néha kihagy az agya, és fogalma sincs akkor mit művel. A szüleim úgy élnek mellettem, mintha nem is léteznék, miközben a nyolc éves húgom párkapcsolati tanácsokkal lát el, és néha ribancozza a volt barátnőimet. Felcsináltam az exemet, aki a gyerekemet egy transzvesztita hímringyóval fogja felnevelni. Aztán időközben kiderült, hogy a legjobb barátom, egy meleg sztriptíztáncos egy olyan bárban, ahol a jelenlévők több faszt fogtak, mint kilincset. Emellett, együtt él a hörcsögképű, szintén sztriptízes színésztanonc barátjával, akiről kiderült, hogy az én technikámnak köszönhetően omlott Jongdae karjaiba. Ezek után, már nem igazán tud sokkolni, hogy meleg vagy.

- Wow – biccentett elismerően, miután végighallgatta a nem éppen rövid beszámolómat. – Nem semmi lista.

- Fel tudsz mutatni ilyet? – mosolyodtam el, várva válaszára.

- Áh – legyintett. – Én csak egy intellektuálisan koraérett, meleg irodalomtanár vagyok egy megbukott regénnyel, ami miatt az apám évente megveret a gorilláival.

- Szép kis páros, mondhatom – röhögtem el magam, felfogva mennyire szánalmasak is vagyunk mi ketten.

- Erre inni kell – mosolyodott el ő is, kicsit felém nyújtva a kezében tartott alkoholt. Halkan nevetve koccintottuk össze a két üveget, melyekről a vízcseppek százfelé repülve párologtak el a meleg miatt. Hihetetlenül fűtött Kris lakása; elmondani nem tudtam mennyire.

- Miért van itt ilyen kurva meleg? – kérdeztem, mikor már olyan helyeken is izzadni kezdtem, amikről nem is tudtam, hogy léteznek.

- Most valami idióta viccet próbálsz elsütni, vagy tényleg meleged van?

- Ugyan – néztem rá lesajnálóan. – Ennél azért jobb humorral lettem megáldva. De amúgy tényleg megy nálad a fűtés, rendesen.

- Tudom – forgatta szemeit, majd magyarázatot is adott rá. – Elromlott a ház központi fűtése ezért az összes lakás olyan, mint egy szauna.

- Szóval nem fogod rám vetni magad, ha leveszem a felsőmet? – kérdeztem, és először Kris tényleg rohadt furán nézett rám.

- Nem – rázta meg fejét. – Csak, mert meleg vagyok, nem bukom minden pasira.

- Ezt örömmel hallom – mosolyodtam el, majd egy laza mozdulattal lekaptam magamról fehér pólómat, ezzel megmutatva felsőtestem. Nem voltam egy szégyenlős típus, de amikor magamon éreztem Kris amúgy teljesen semleges tekintetét, nem csak visszavettem volna felsőmet, de még rétegeztem is volna azt. Egy meztelen szűznek éreztem akkor magam, több szemérmességgel, mint egy apáca. Fogalmam sincs mi ütött belém. – Te nem...?

- Hogy nem vetkőzöm-e veled? – kérdezte teljesen komoly ábrázattal, de szerintem ezt a kérdést Kris nem gondolta át rendesen.

- Ez egy kicsit félreérthető, de igen. Nincs meleged?

- Én már megszoktam – vont vállat, mire belőlem akaratlanul tört ki a nevetés. Yifan először nem éretett hirtelen rám tört röhögő görcsöm okát, de amint visszapörgette fejében az előbb elhangzott beszélgetésünket, ráébredt idióta kacagásom okára. – Basszus Sehun... – fogta idegesen fejét, hogy ekkora faszságon képes voltam nevetni, de egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Jó kedvem volt akkor.

- Bocs-bocs, abbahagytam – nyugodtam meg egy kicsit, de arcomon még mindig ott bujkált, azaz idióta vigyor.

- Aha – forgatta szemeit lesajnálóan nézve a még mindig erősen mosolygó fejemet. – Említetted, hogy hoztál nekem valamit.

- Szóval csak ez érdekel? – kaptam ölembe a táskámat, majd kezdtem keresni az apró valamit, amit vettem.

- Lebuktam – kuncogott ironikusan, majd kezei közé adtam azt a bizonyos George Ezra albumot, amit CL-től akart megrendelni, de nem tudta megszerezni. Igen; megláttam a kirakatban ezt az albumot, és rögvest Yifan jutott eszembe; hihetetlen vagyok, tudom.

 Irodalomtanárom teljesen ledöbbenve nézegette a cd-t, mintha valami olyasmit tartott volna kezeiben, amit még maga az emberiség sem ismert. Holott az csupán egy album volt, semmi több.

- Te emlékeztél arra, hogy ezt szeretném megvenni?

- Nem – csóváltam fejem.

- Akkor említettem volna, hogy mégsem tudtam megszerezni? – próbált visszaemlékezni, hogy vajon tényleg mondott-e valami ilyesmit, mivel számára lehetetlennek tűnt, hogy ajándékot kapott tőlem. Mert ez történt; megajándékoztam az irodalomtanáromat, Wu Yifant, azt a személyt, aki a „Lidércnyomás”-t írta. Álmomba sem hittem volna, hogy ez valaha meg fog történni.

- Nem.

- Akkor mégis honnan tudtad? – hitetlenkedett tovább.

- Miután kiengedtek a kórházból CL felhívott, hogy furcsán viselkedtél vele, és megemlítette, hogy nem fog megérkezni a lemez, amit rendeltél. Én pedig pont akkor vásároltam be karácsonyra... – vontam meg vállam, és nem mondtam többet. Nem is kellett; Kris boldog mosollyal arcán nézett az ajándékra, majd rám.

- Köszönöm.

- Nincs mit.

 És megöleltük egymást. Teljesen reflexből jött ez, mindkettőnk részéről, és igazából fogalmam sincs miért szorítottam olyan erősen magamhoz őt, de a szituáció egyáltalán nem tűnt furcsának. Mintha Jongdae-t öleltem volna. Azt leszámítva, hogy Kris sokkal buzisabban ölelt... Nem rosszindulatból, de tényleg. Viszont nem volt kellemetlen; sőt. Más volt, de klassz; fogalmam sincs mi volt benne annyira jó érzés, de az volt.

 Halk ugatásra lettem figyelmes, amely Kris hálójából jött; furcsán pillantottam tanáromra, aki amolyan „Na baszki!” fejet vágott, mintha valami meglepetést rontott volna el. A szoba felé sandítottam, aminek ajtaján egy apró, alig néhány hónapos mopsz kutya csoszogott ki, pici lábain. Felém evickélt a kisállat, én pedig jó kutyamániáshoz méltóan kaptam fel azt, s kezdtem dögönyözni. Imádtam a kutyákat, de ezt senki sem tudta rólam.

- A tied? – kérdeztem Yifan felé pislogva, továbbra is idióta módon az állat felé gügyögve, akinek látszólag szimpatikus voltam. – Mert ha igen, akkor eddig nagyon jól titkoltad.

- Nem az enyém – csóválta fejét mosolyogva. – A tiéd!

- Na ezt is jól titkoltad – akadt rajta a szemem, nem törődve azzal, hogy a mopsz az államat nyalogatta. – Az enyém?

- Az ajándékod.

- Te vettél nekem egy kutyát?

- Nem vettem – vont vállat, továbbra is széles vigyorral arcán. – Az út szélén találtam, és te jutottál eszembe.

- Ez igazán kedves tőled – néztem rá lesajnálóan, továbbra is a kezemben tartott kutyával.

- Arról jutott eszembe, hogy egyszer még valamikor ősszel hazavittelek. Rémlik?

- Persze – bólintottam. Hogy is felejthettem volna el azt a napot; életemben nem gondoltam volna akkor, hogy ez lesz a későbbiekben.

- Emiatt döntöttem el, hogy neked adom a kutyát.

- És honnan tudtad, hogy szeretem az állatokat? – pillantottam ismét rá, mert időközben visszafordultam az apró mopsz felé, ami akkor már az orromat nyalogatta.

- Csak rád kell nézni.

- Ennyire látszik rajtam?

- Jobban, mint a jazzmániád – mondta, mire én megajándékoztam egy furcsálló pillantással, amit viszont egy egyszerű mondattal lerendezett. – CL elmesélte az első találkozásotokat.

- Aha – bólintottam. Az a csaj...

- És hogy fogod elnevezni az újdonsült kutyádat? – kérdezte, kicsit közelebb hajolva, hogy ő is megsimogassa az aprócska állatot.

- Burn-nek! – mondtam gondolkodás nélkül, de elnézve Yifan értetlen arcát, a névválasztásom magyarázatra szorult. – Akkoriban, mikor eldöntöttem, hogy szeretnék egy kutyát, rengeteg Burn energiaitalt ittam.

- Minden világos – bólintott egyet tanárom. Elmondani nem tudtam, mennyire örültem annak a kis csöppségnek, a baj csak épp annyi volt, hogy nem lehetett az enyém.

- Kár, hogy nem vihetem haza – mondtam szomorkás mosollyal arcomon.

- Nem? Hogyhogy?

- Még a házba is az ablakon keresztül megyek be; szerinted tarthatnék kutyát?

- Logikus – vont vállat. – Akkor addig nálam marad!

- Addig? – húztam fel csodálkozva szemöldököm. – Meddig?

- Érettségi végéig. Gondolom azután el, fogsz költözni, nem?

- Remélhetőleg – bólintottam helyeselve.

- Akkor addig itt marad nálam; heti háromszor úgyis eljössz, szóval nem fog teljesen elszokni tőled.

- Kösz Kris – mosolyodtam el, mire tanárom amolyan minden mindegy alapon vállat vont.

- Gondolhattam volna erre, amikor eldöntöttem, hogy neked adom. Ez a minimum, amit megtehetek.

- De azért kösz – mondtam határozottan.

 Fogalmam sincs eddig miért nem vettem észre, hogy Yifan valójában mennyire... Szép. Sosem mondtam ilyet férfira, de Wu Yifan az volt; egyszerűen gyönyörű. Főleg, amikor mosolygott; érdekes, hogy régen pont ez a vigyora idegesített a leginkább, erre ma ezt tartom rajta a legszebbnek. Fogalmam sincs miért taszított annyira akkor, de ma már valahogy elképzelhetetlennek tartom azt a fajta utálatot, amit akkor iránta tápláltam. Kris nem érdemelte meg a gyűlöletet; amikor a kis mopsz kutya ott volt az ölemben, s Yifan a füle tövét simogatta, elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármiféle negatív érzelmet tudjak táplálni iránta. Azt hiszem eljutottam arra a szintre, hogy őt a barátomnak merjem nevezni.

 Hirtelen tekintetemet az órára emeltem, ami már éjjel kettőt ütött. Mintha eddig parázson ültem volna, úgy pattantam fel, kezemben a kutyával.

- Mennem kell! – mondtam, kicsit talán furcsa grimasszal Krisre meredve.

- Értem. Hazamész?

- Nem – feleltem egyszerűen, miközben az állatot helyeztem vissza a talajra.

- Akkor hova mész?

- Nem tudom – vontam vállat, ahogy a levetett felsőmet kerestem. Kris rosszallóan pislogott rám, ahogy felfogta szavaim jelentését.

- Tehát karácsonykor, hajnali kettőkor egyedül fogsz kószálni az utcán, teljesen céltalanul?

- Pontosan – helyeseltem, ahogy átvettem az éjszaka további részét.

- Ezt nem engedem! – vette elő tanári szigorát, ami egy pillanatra meglepett. Nem épp erre a reakcióra számítottam.

- Mit fogsz tenni? Hazaküldesz?

- Nem. De itt is nyugodtan aludhatsz – ajánlotta fel, talán kicsit túl hevesen.

- Azt mondod, hogy aludjak itt? – kérdeztem sokkal visszafogottabb stílusban, hiszen meglepett ezzel az ötletével. Én karácsonykor Krisnél...

- Ha nem érint kellemetlenül – vakarta meg tarkóját, ismét zavarba jőve. Nem szoktam meg ezt tőle; valószínűleg még az ő laza stílusának is furcsa volt egy diákjának felajánlani karácsonykor, hogy aludjon nála. Ha ez a suliban kitudódnak valószínűleg nagy botrányt csinálnának belőle.

- Oké – vontam vállat, majd nem kerestem tovább felsőmet. Krist megdöbbentette, hogy mennyire lazán döntöttem a jobbik verzió mellett; valószínűleg ő még nagyon abban a hitben élt, hogy nem szívesen vagyok vele egy légtérben. Holott ez már egy ideje tárgytalan volt.

- És hol szeretnél...?

- Gondolom a kanapén – mutattam a bútorra, mintha egyértelmű lett volna, hogy én ott alszom.

- Biztos? Mert mehetsz a hálóban is – mutatott a szoba irányába, mire én egyértelműen leszavaztam az ötletet. Ennyire azért én sem voltam pofátlan.

- Nem kell; jó a kanapé is.

 Elröppent az a rövid idő, amit Kris a szófa megágyazásával töltött; felidézni nem tudnám mit csináltam akkor, de nagy valószínűséggel, a kutyával foglalkoztam. Csak az utána történtek élnek a fejemben, viszont azok nagyon élénken.

 Yifan maga is készült elaludni, s mikor én már nagyban a plafont fixírozva feküdtem, hirtelen a fények kialudtak. Csak a karácsonyi égők adtak némi támpontot arról, hol is vagyok. Feljebb ülve fordultam a háló ajtaja előtt ácsorgó Kris felé, aki egy halvány mosoly társaságában mondott még néhány szót.

- Jó éjt, Sehun.

- Jó éjt – feleltem én is, s mielőtt tanárom végleg álomra hajthatta volna a fejét, még utána szóltam. – Boldog Karácsonyt Kris!

 Halk kacaj hagyta el ajkait, majd kicsit hitetlen arcmimikával viszonozta gesztusomat.

- Boldog karácsonyt!

 S talán életemben először, igazán jó hangulattal zártam le a karácsony ünnepét, amit eddig szívből gyűlöltem. De aznap örültem, hogy végül nem egyedül töltöttem azt a számomra mindig keserű ízű éjszakát, aminek akkor, édes aromája boldogított.

22. fejezet

22. fejezet

 Óráknak tűnt, mire elérkeztünk a kórházig, melynek ablakain csupán a fáradtság szűrődött ki, mind a betegek, mind az orvosok arcán. Szívem szerint megmondtam volna Krisnek, hogy inkább vigyen haza, mintsem még idegesítsem a dokikat az apró ügyeimmel, de akkor hazudnom kellett volna, na meg estére már annyira fájt mindenem, hogy szartam az illemre és csak be akartam nyelni egy adag fájdalomcsillapítót.

 Yifan közel a bejáratnál parkolt le, hogy gyorsabban be tudjon juttatni az épületbe. Amikor hajolt be hozzám, a kocsiba, hogy ismét a kezében vigyen, ellenkezésképp magam elé helyeztem kezeimet, s elviseltem tanárom furcsálló tekintetét.

- Megy egyedül is – mondtam, majd megpróbáltam két lábra tolni magamat. Addig még sikerült is, hogy függőleges állapotban álljak, de a lépkedésnél már akadtak problémák. Konkrétan majdnem összebicsaklottam. – Mégsem megy egyedül; vihetsz.

 Kris figyelmen kívül hagyva az enyhén csicskáztató hangvételemet kapott fel, majd sietősen vitt be a kórházba, ahol amint megpillantottak, adtak nekem egy tolószéket, így nem kellett az irodalomtanárom karjaiból figyelnem a műsort. Yifan elmondta a portánál ácsorgó nővérnek, hogy pontosan milyen panasszal is jöttünk. Nem tudom, hogy tanárom hangsúlyozása, vagy szívdöglesztő mosolya hatotta meg a fiatal hölgyet, de pár perccel később, már egy orvos fogadott. Negyvenes férfi, kellőképpen intelligens és diszkrét megjelenéssel; nekem tökéletesen megfelelt.

 Alig néhány órányi vizsgálatok után, már egy egyszemélyes kórteremben feküdtem, az ablak felé bámulva, ami egy minimális rálátást mutatott a folyosóról. Ott a doki Yifannal beszélt, aki valamiért rohadtul erősen gesztikulált. Néhány perc heves mutogatás után tanárom lenyugodott, majd pár másodperccel később kezet fogtak egymással, aztán az orvos el, Kris pedig bejött.

- Na mi van? – kérdeztem, ahogy fáradtan leült az ágyam szélére.

- A hétvégére benn fognak, de amúgy a hátadnak nincs semmi komoly baja – felelte, mert ő ténylegesen azt hitte, arra kérdeztem rá.

- Leszarom a hátam – ültem kicsit feljebb, ami még a gyógyszerek ellenére is nehezen ment. – Azt akarom tudni, veled mi van!

- Mi lenne? Minden oké.

- Tényleg? – néztem rá gúnyosan. – El fogsz menni a rendőrségre?

- Nem – felelte reflexből, mire én hitetlenkedve kezdtem csóválni a fejem.

- Rohadt gyerekesen viselkedsz most, tudod?

- Tudom, kövezz meg érte – tárta szét karját, kissé flegma stílusban. – Hiába Sehun, felnőtt férfi vagyok, azt kezdek az életemmel, amit csak akarok. És nem fogok elmenni a rendőrségre.

- Miért? Mi olyan történt közted és az apád között, hogy még ilyenkor is az ő pártját fogod?

- Dehogy fogom az ő pártját! – ellenkezett rögvest. – Miért fognám?

- Mert egy szituációban, amiben nyilvánvalóan neked van igazad, nem vagy hajlandó cselekedni, ezáltal elismerve azt, hogy apád jogosan tagadott ki. Így van, Kris?

- Na jó – állt fel idegesen az ágyról, felemelt kezekkel. – Nem kötelességem elviselni egy kölyök kioktatását!

- Kölyök? Csak négy évvel vagy idősebb, öregem!

- Így van; négy évvel öregebb vagyok, ráadásul a tanárod, szóval légy egy kicsit tiszteletteljesebb.

- Oké – sóhajtottam, majd kiskutya szemeket meresztve, pillantottam tanáromra. – A tanár úr akkor most úgy gondolja, hogy jogosan van kitagadva, nem?

- Sehun...

- Nem? – szakítottam félbe ideges hangját, mire végre beadta derekát.

- De igen – válaszolt ingerülten. – Kurvára jogosan tagadtak ki!

- Mit tettél, hogy még te is így gondolod?

- Nem tettem semmit. Egyszerűen megszülettem – Kris elhaló hangja, komolyan úgy csengett, mintha megbánta volna létezését. Ábrázata, kisugárzása és az akkori hangulata is azt mutatta, tényleg egyetért szülei azon döntésével, hogy megtagadják fiukként.

- Ezt hogy érted?

- Szerinted mégis, hogy értem? – Kötekedő stílusra váltott. Agresszív modorra, ami egyáltalán nem volt jellemző rá.

- Nem tudom, azért kérdezem – Megrémisztett. Kurvára megrémisztett.

- Minek kérdezel olyat, amihez semmi közöd?

- Mert tudni akarom!

- Mit?! – üvöltötte el magát, teljesen elveszítve az önkontrolját. – Azt, hogy miért tagadtak ki a szüleim? Hogy miért nem vállalnak már fel? Hogy miért mondják azt mindenkinek, hogy meghaltam vagy eltűntem? Megmondom neked drága Sehun: azért, mert szégyellnek. Szégyellnek, mert meleg vagyok! – indulatos szavai, olyan erővel vágtak fejbe, mint az a fajta reveláció, amit az ember sosem akar megtapasztalni.

- Kris... – akadt belém a szó, pedig beszélni akartam.

- Tessék, kimondtam. Remélem boldog vagy, hogy tudod a tanárod egy homokos. Igen, jól hallottad: Egy buzi vagyok! – Durva hangsúllyal mondta ki az obszcén szavakat, melyek egyre mélyebbre fúródtak bennem, mintha engem szidna le. Bár felém fordulva ömlöttek belőle a trágár, ingerült szavak, Yifan magának címezte a mondandóját. Akkor miért nekem fájt? Megrémisztett, ahogy oktalan módon nekem üvöltözött, és előttem gyűlölte magát. Nem akartam, hogy így beszéljen, ahogy azt sem, hogy a jelenlétemben tegye mindezt. Viszont az én hibám is volt; nem kellett volna erőltetnem mindezt, de akkor is tudni akartam. Tudni, miért gondolta jogosnak a szülei haragját.

 A kettőnk közt beállt csend, nem tartott sokáig. Kris leheletének lágy hangja belepte az egész kórtermet, ezzel megadva egy alapzörejt, ami kevésbé tette gyilkossá a hangulatot. De ez sem segített sokat. Yifan ingerült volt, és megfáradt. Nem akartam így látni; egyáltalán nem.

 Nem volt tekintettel rám: egyszerűen kikapta az eddig zsebében pihenő slusszkulcsot, ágyamra hajította azt, majd fel sem emelve földre szegezett tekintetét, úgy rohant ki az átmeneti szobámból.

- Kris! – kiáltottam utána, de hangom feleslegesen hagyta el torkomat. Automatikusan hajoltam előre, viszont a testemben, készenlétben álló fájdalom egy pillanat alatt visszatartott. Fájt a mozgás, ahogy minden azokban a percekben. Meg akartam ezt beszélni vele, de ő erre még csak lehetőséget sem adott.

 Ahogy hallgattam az ablakon beszűrődő utca csendes zaját, próbáltam nem gondolni az alig néhány órával azelőtt lejátszódott jelenetre. Mégis, képtelen voltam nem arra koncentrálni, ahogy akkor beszélt. A szavak, amik elhagyták az ajkait: mindent megmagyaráztak. Ezért volt annyira kiakadva MinJunra, mikor nem odaillően beszélt a melegekről, azon a különleges etikaórán. Ezért szerette volna, ha kibékülök Jongdae-vel és talán emiatt is, utasította vissza Seulgi szexuális ajánlatát. Lehet először CL is ezért kedvelte meg Őt; hiszen imádta a melegeket. És Krist, pontosan ezen tulajdonsága miatt tagadtak meg a szülei: és ezt nehezen viselte. Yifan gyűlölte magát, amiért ezt nem tudta megváltoztatni, és a valós önmaga érdekében el kellett veszíteni a szüleit. Tudom, hogy így érzett, mivel olvastam a könyvét. Meg amúgy sem kellett nagy ész, hogy erre rá tudjak jönni, hisz sajnos elég egyértelmű volt.

 Mégis boldog voltam. Miközben a kényelmes kórházi ágyban nyújtózkodva figyeltem a plafonra vetődő fények gyermeki játékát, és Kris vallomására gondoltam, hihetetlen mennyiségű örömöt éreztem. Nem azért voltam boldog, mert gyűlölte magát. Csupán jó volt látni, hogy ilyen téren nem vagyok teljesen egyedül.

 Hajnalban ébredtem a nővér matatására, ahogy próbáltam vizsgálni a hátamat.

- Ne haragudj Sehun, hogy felébresztettelek.

- Semmi baj – legyintettem, hiszen tudtam, hogy csak a munkáját végezte, ráadásul neki sem lehetett egyszerű olyan korán talpon lenni. – Amúgy miért kell hajnalban is vizitet tartani?

- Az orvos csak később tud bejönni, ezért küldött be, hogy nézzem meg minden rendben van-e veled.

- Láthatja, hogy jól vagyok.

- Igen, de minket elsősorban a hátad javulása érdekel. Fáj még? – kérdezte kedvesen a fiatal hölgy. Igazából, amíg nem említette, teljesen megfeledkeztem arról miért is, kerültem kórházba. Kris esete sokkal jobban foglalkoztatott, na meg az, hogy mit tett akkor éppen. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem követett el valami orbitális baromságot.

- Már nem olyan rossz. Szinte meg sem érzem.

- Ezt jó hallani – eresztett egy mosolyt a nővér, majd miután megigazította az ágyneműmet, felegyenesedett, s így szólt. – Délelőtt fog bejönni a doktor úr és ő fogja elmondani, pontosan meddig kell még bennmaradnod.

 Biccentéssel jeleztem, hogy megértettem a dolgot, és azzal a lendülettel a fiatal, nem mellesleg nagyon csinos nővérke is elhagyta a kórtermemet. Ahogy a formás fenék után meredtem, normális kamaszhoz méltóan, akaratlanul is az, futott át az agyamon: Kris hogy nem tud vonzódni egy ilyenhez? Mármint, felfogtam hogy meleg volt, ergo csak a saját neme érdekelte, de Yifan komolyan nem nézett még nőre? Hogy lehet ellenállni a hosszú comboknak, a formás tomporoknak, a szexi karcsú derekaknak és a hívogató melleknek? Ráadásul Kris még rohadt népszerű is volt a lányok körében; tudtam hisz hallottam az osztálytársnőimet róla áradozni. Minden esélye megvolt egy fenséges élethez; írt egy fantasztikus könyvet, intelligens volt, művelt, jól kereső állással rendelkezett plusz sikereket aratott az ellenkező nemnél. Az egyetlen dolog, ami ebbe belecsúfított az a múltja volt, és abból is csak azon tulajdonsága, ami valószínűleg az élete végéig el fogja kísérni. A homoszexualitás. Betett neki az, biztos. Mármint én nem ítélem el a melegeket, meg semmi gondom nincsen velük, de azért lássuk be; homokosnak lenni gáz. Nem azzal volt baj, hogy Kris a saját neméhez vonzódott, sokkal inkább az okozta a probléma gyökerét, hogy ezt a konzervatív emberek nehezen viselték el. Ráadásul egy meleg jogilag nem élhetett teljes életet. Sajnáltam ezért őt.

 Na meg persze, nehéz egy huszonéves homoszexuális férfinak kapcsolatot találni. Vagy... Igazából ezt nem tudtam eldönteni; abban biztos voltam, hogy a lányok rajongtak Yifanért, de ugyanez elmondható volt vajon a fiúkról is? Mármint az olyanokról, akik a másik csapatban játszottak. Jongdae meleg volt; ő vajon vonzónak találta Krist?

 Az ágyam mellett elhelyezkedő kis éjjeliszekrényen lévő mobilomat lekaptam onnan, és őrült módjára tárcsázni kezdtem, még azt a tényt is leszarva, hogy hajnal volt.

- Mi a fasz van? – hallottam a vonal másik végén a már jól ismert hangot.

- Szerinted Yifan jó pasi? – vágtam hozzá a kérdést, de választ nem kaptam.

- Jézus picsa Sehun, még csak fél hat van! Miért hívsz?

- Hogy megkérdezzem, szerinted Yifan jó pasi-e.

- Te beszívtál? – kérdezte komolyan, hisz nem volt szokásom szombat hajnalban hívogatni, hogy kikérjem a véleményét arról, tízes skálán mennyire feküdne le a homoszexuális irodalom tanárunkkal. Ez a fajta viselkedés, nem éppen érte el a normális kategóriát.

- Teljesen józan vagyok. Illetve majdnem... – helyesbítettem, mert a fájdalomcsillapító azért megtette a hatását. – Csak válaszolj!

- Mire?!

- Aish Jongdae! Szerinted Yifan jó pasi?

- Ki? – szaladt ki a száján a kérdés, halál komolyan csengve vissza fülembe. Azt hittem ott helyben szaladok ki a világból.

- Ne idegesíts... Wu Seonsaengnim.

- Azt kérdezed, hogy jó pasi-e?

- Igen!

- Azt akarod tudni, hogy az én véleményem szerint jól néz-e ki az irodalomtanárunk? – foglalta össze kérésemnek lényegét.

- Pontosan!

- Komolyan Sehun, mit szívtál? – Mi az anyám picsájáért nem tud elszakadni a füvezéstől?! Egyszer még a falba fogom verni a fejem, az tuti.

- Nem válaszolnál? – sóhajtottam fáradtan.

- De miért az én véleményemet akarod hallani?

- A lányokét már ismerem – vontam vállat, majd lassan kiengedtem a tüdőmben tartott levegőt.

- És?

- És mivel te meleg vagy, gondoltam megkérdezlek téged is.

- Aha, értem – Nem láttam ugyan, de biztos voltam benne, hogy az orrnyergét dörzsölte. – Azt már meg sem merem kérdezni, mi okból van szükséged erre az információra, de miért pont szombat hajnalban jutott ez eszedbe?!

- Valamivel csak el kell ütni az időt.

- Hallottál már az alvásról?

- Ne humorizálj, csak válaszolj, és utána majd visszafeküdhetsz a kis színészed mellé.

 Jongdae nem szerette, ha szóba hoztam őt és Xiumint főleg ilyen stílusban, de imádtam ezzel húzni az agyát, így akkor hajnalban is nagyon jól szórakoztam azon, ahogy elképzeltem pipacsvörös fejét. Ilyenek az igaz barátok...

- Igen, az – motyogta a telefonba.

- Tessék?

- Azt mondtam az: Wu Yifan egy jó pasi.

- Igazán? – húztam fel szemöldököm. – Meg is dugatnád magad vele?

- Menj a picsába, Sehun! – sziszegte idegesen. – Ő a tanárom, te idióta!

- Jó, de ha nem lenne az, akkor kikezdenél vele? – vetettem fel az ötletet, de Jongdae hangos sóhajtásából ítélve ez sem tetszett neki.

- Ha nem lennék együtt Xiuminnal, és Wu Yifan nem lenne az irodalomtanárunk, csak egy meleg pasi, akkor talán.

- Csak talán? – húztam fel szemöldököm kíváncsian.

- Az isten szerelmére, Sehun! Te sem akarsz minden jó nőt ágyba vinni!

- Honnan tudod? – kérdeztem vissza, csak azért, hogy idegesítsem őt. Természetesen nem egy béna amerikai sorozatból léptem ki, így naná, hogy nem akartam mindent megdugni, ami él és mozog. Ráadásul az utóbbi hetekben nem is igazán kívántam a szexet, ahogy a nők iránt sem mutattam különösebb érdeklődést. Oké, a nővércsaj seggét aláírom, hogy megstíröltem, de amúgy nem feküdnék le vele. Viszont ezt Jongdae nem tudta, így ezzel sokszor hülyítettem, pusztán szórakozásból.

- Még kitartok amellett, hogy egyszer téged még seggbe fognak rakni.

- Kösz – forgattam szemeimet, mert bár reménykedtem abban, hogy Jongdae csak szórakozott ezzel, azért nem szívesen hallgattam azt, hogy a legjobb barátom azt hiszi be, fogok buzulni.

- Amúgy hol vagy? – jött a hirtelen érdeklődés.

- Kórházban.

- Mi van?! – csuklott el Chen hangja egy pillanatra. – Miért? Mi történt? Csak nem hallgattál rám, és önszántadból elmentél egy pszichiáterhez?

- Ne álmodj királylány – röhögtem ki rögvest, ahogy erre próbált asszociálni. – Egyszerűen leestem a lépcsőn és megsérült a hátam. Nem komoly; nemsokára hazamehetek.

- Basszus! Azért bemegyek.

- De nem kell! – ellenkeztem, mert semmi kedvem nem volt társaságban lenni. Jó volt nekem ott egyedül.

- Tudom, de bekaphatod, én akkor is bemegyek – felelte, azzal megszakította a vonalat.

 Hatalmas sóhajt kiengedve magamból tettem vissza mobilomat a helyére és folytattam az ágyon heverészést, miközben a plafonra meredve kezdtem el ismét gondolkodni. Szóval Jongdae szerint Yifan egy dekoratív férfi; akkor valószínűleg más meleg pasik is így gondolják. Akkor biztosan volt már valakije; végül is egy helyes, fiatal férfiről beszéltünk... Most komolyan a meleg irodalomtanárom szexuális életén merengtem? Azt hiszem, több gyógyszerre lesz szükségem.

 Megpróbálva elterelni a gondolataimat Krisről, valahogy eljutottam oda, hogy Jongdae-nek is ugyanazt a hazugságot adtam be, amit a dokinak is; leestem a lépcsőről. Olyan egyszerűen csúszott ki ez a szókapcsolat az ajkaim közül, mintha igaz lett volna bármi is, amit akkor mondtam. Nem akartam sóderolni, de mit kellett volna beadnom? Repültem vagy három métert, mert egy dagadt disznó felképelt, aki épp a tanáromat verte laposra? Igen; ezt kellett volna mondanom.

 Néhány órával később Jongdae is beesett: totál izzadtan rogyott az ágyam mellé, olyan ábrázattal, mintha legalább húsz háztömböt rohant volna. Utólag aztán kiderült, hogy csak a kórházi lift romlott el, így lépcsőznie kellett, körülbelül három-négy emeletet.

- Táncos vagy, és ennyitől kipurcansz? – gúnyolódtam vele egy kicsit, de gyilkos tekintete alapján nem vette annyira a poént.

- Nem táncos vagyok, hanem sztriptízes. Van némi különbség a kettő között.

- Reméltem, hogy legalább erőlétben nincs: vagy csak Xiumin csinált ki ennyire az éjszaka? – kacsintottam pajkosan, de Jongdae ezt a fajta humort sem vette, mivel szép kis tockost osztott le nekem.

- Barom – forgatta szemeit. – Te nem tudod, milyen nehéz elélveztetni egy Xiumin féle pasit.

- Úgy nézek ki, mint aki ezt tanulmányozza?

- Meg fogod tapasztalni, amikor az a szerencsés vagy éppen szerencsétlen a lábaid közé fog jutni – mosolyodott el kárörvendően, mintha ténylegesen komolyan venné azt, amit mondott.

- Miért mondogatod azt folyamatosan, hogy engem még seggbe fognak rakni? Azt hittem ennek a poénnak már vége.

- Ki mondta, hogy én ezt viccnek szántam?

- Te tényleg azt hiszed, hogy oldalt fogok váltani? – hitetlenkedtem, mert sosem gondoltam volna a legjobb barátomról, hogy egy ilyet komolyan tud venni. – És, ha ez még meg is történne, de persze sosem fog, akkor miért pont én lennék a passzív fél?

- Ugyan Sehun, nézz magadra! Dugnivaló vagy.

- Agyam eldobom – vágtam hanyatt magam, gúnyos kételkedéssel hangomban, ahogy kiejtettem a szavakat megfáradt ajkaimon. A Krissel történtek után nem volt kedvem még egy, ugyan kevésbé komoly hangvételű, de ugyanannyi energiát igénybevevő vitához. Épp emiatt hagytam rá a dolgot, hisz akkor semmi kedvem nem volt egy olyasfajta beszélgetéshez, amit akkor Jongdae próbált indítani.

 A hirtelen beállt csendet az ajtó halk kinyílása szakította meg, ahogy az orvosom a leleteimet olvasgatva lépett be a szobába. A férfi lassan emelte fel tekintetét a papírok közül, s amint megpillantott engem és érdeklődő barátomat, egy barátságtalan grimasz futott át arcán.

- Nos Sehun, felhívtam a szüleidet, és sajnálatukat fejezték ki, amiért nem tudtak bejönni hozzád...

- Na persze – motyogtam szemeimet forgatva, ahogy Jongdae felé sandítottam, aki pontosan értette szarkasztikus hangvételem okát.

- De ahogy látom – folytatta az orvos –, nem vagy egyedül így sokkal, nyugodtabb lelkiismerettel engedlek haza.

- Hazamehetek? Szóval nem fognak tovább benntartani?

- Nem. A hátadnak nincs komolyabb baja, megúsztad néhány kisebb horzsolással.

- Fasza – örültem meg rögvest, viszont az orvos nem osztozott velem ebben.

- Ez tényleg elég jó hír, de még beszélnem kell veled Sehun. Négyszemközt – hangsúlyozta az utolsó szót, ezzel jelezve Jongdae-nek, hogy legyen oly szíves, hagyja el a helységet. Meleg barátom természetesen vette a lapot és elment azzal az indokkal, hogy iszik egy kávét a kórházi étkezőben. Mihelyst kettesben maradtunk a negyvenes férfival, az orvos idegesen ült le ágyam szélére, rögtön gyűrögetni kezdve annak anyagát.

- Mi olyan fontos, doktor úr? – kérdeztem, abban reménykedve, hogy gyorsan lerendezhetjük azt, amit a doki akart tőlem.

- Megkérdezhetem milyen kapcsolatban, állsz Wu Yifannal?

- A diákja vagyok. Miért kérdi?

- Tudod Sehun, jól ismerem Yifant – kezdett bele a meséjébe, egyáltalán nem olyan hangsúlyozással, mint aki valami vidám dolgot szeretne mondani. – És az évek alatt elég gyakran látogatott el hozzám, általában egy fiatal fiú társaságában, akivel általában valamiféle „otthoni baleset” történt...

- Álljunk meg egy percre – emelte magam elé két kezem, ezzel félbeszakítva a bőszen mesélő orvost. Nem akartam tovább hallgatni a hülye hangját, hisz pontosan éreztem, mit akart ezzel elérni. – Tudom, vagy legalábbis sejtem, mire akar ezzel utalni és a válaszom; nem. Nem vagyok olyan viszonyban Wu Yifannal, hiszen mint már mondtam csak a diákja, vagyok semmi több. De ha még bármiféle romantikus dolog miatt kapcsolódnék Yifanhoz, az akkor sem tartozna magára, érti?

- Sehun, én csak...

- Nem igazán izgat, hogy maga mit hitt vagy mit gondol jelenleg. Csak közölném, hogy majdnem tizennyolc évesen el tudom dönteni, hogy tényleg leestem a lépcsőről vagy sem; és a válaszom továbbra is igen. A lépcsőről estem le és nem Yifan bántalmazott, mint ahogy arra következtetni akart. Nem hazudok, de ha azt is tenném, akkor higgye el jogosan, tenném. De ez magára semmilyen formában nem tartozik én, pedig mélyen felháborítónak tartom, azt a fajta rágalmazást, amit az előbb kifejezett a tanárom iránt, érti? Értem az aggodalmát és át is érzem, de rendelkezem annyi cselekvőképességgel, hogy el tudjam dönteni tényleg azért sérült-e meg a hátam, mert leestem a lépcsőn.

 Persze a hazugság, amit az orvosnak lenyomtam, megtette a hatását; nem firtatta tovább a dolgot, csak elnézést kérve távozott a kórteremből, olyan szánalmas aurával, mint egy épp leszidott kisgyerek. Hogy bűntudatom volt-e amiatt, mert nem mondtam igazat az orvosnak? Egyáltalán nem. Az ok amiért kórházba kerültem, senkire sem tartozott, pláne nem egy kotnyeleskedő doktorra. Amit pedig rólam és Krisről állított, az egyenesen felháborított... Másrészről viszont érdekelt, hogy vajon Yifan több fiatal sráccal is beállított-e már előttem, vagy ezt csak a doki találta ki, abban a reményben, hogy esetleg kikotyogom az igazságot. Bár ezt eldönteni nem tudtam, mindenesetre furcsa egy napom volt az a szombati.

 Jongdae társaságában hagytam el a kórházat, előtte persze illendően elköszönve a kedves nővérkétől, aki fülig pirulva búcsúzott, mintha olyan sokat tett volna értem. A látványa mindenképpen kielégítette az igényeimet.

 Amint megcsapott a frissen esett hó kellemes illata, ráeszméltem arra, az egy dologra, amit nagyon ügyesen sikerült elfelejtenem az utóbbi néhány hétben.

- Na baszki – csaptam fejemre.

- Mi az? A nővérke nem adta meg a számát? – kérdezte gúnyosan mosolyogva a mellettem sétáló macskafejű.

- Hidd el; megadta volna, ha elkérem. De most nem ezért vagyok a balfasz.

- Akkor?

- Haver; jövő héten már Karácsony.

- Tudom. Na és? – vont vállat, továbbra is olyan kíváncsian fürkészve, mint egy ötéves kisgyerek.

- Ember; nekem még vásárolnom is kell. Te megvetted már az ajándékokat?

- Persze – válaszolt olyan természetes arckifejezéssel, mintha ez magától érthető lenne. Komolyan, csak én vagyok ilyen „utolsó pillanatban vásárló” típus? Nagy valószínűséggel.

- Tényleg? És mit vettél Xiuminnak? – húztam fel szemöldököm, megpróbálva kifaggatni Jongdae-t erről. Kérdésemre viszont barátom, sokat sejtető mosollyal ajándékozott meg, s egy mindent eláruló ajakharapással többet mondott minden udvarias szónál. – Tudod, mit? Nem akarom tudni.

- Jobban jársz – hagyta el ajkait édes nevetés, miközben ezeket a szavat küldte nekem.

- Amúgy a szüleid haza fognak jönni? – váltottam gyorsan témát, amivel teljesen lelomboztam az eddig vidáman kacarászó barátomat.

- Nem. Az ajándékukat is már két hete feladtam, hogy biztosan akkorra megérkezzen.

- Szóval szenteste csak te és Xiumin lesztek kettesben?

- Nem egészen – simított végig tarkóján. – Arra gondoltam, csatlakozhatnál.

- Jongdae... – dörzsöltem orrnyergemet, hisz abban reménykedtem, hogy ezt a dolgot, már megbeszéltük annyiszor, hogy ne kelljen még ötször elmondanom a lényegét.

- Nézd Sehun, tudom, hogy utálod a karácsonyt, de olyan szar azt nézni már négy éve, hogy ilyenkor általában egyedül vagy, vagy egy kocsmában iszol.

- De nekem jó így! – adtam meg a végszót remélve, hogy erről nem ejtünk több vitát. – Amúgy is csak felesleges harmadik lennék a ti romantikus karácsonyotokban.

- Dehogy lennél; Xiumin is szívesen látna.

- Chen – szakítottam félbe. Tudtam, ha ezen a néven szólítom, már csak a meglepődöttségtől is csendben marad. – Jó fejek vagytok, hogy gondoltatok rám, de elleszek én egyedül is nyugi.

 Bólintott. Bár ezek után kicsit úgy viselkedett, mintha bűntudata lett volna; még abban is segített, hogy mit vegyek Yunseonak, pedig a vásárlást tényleg rám szokta hagyni. Főleg azért, mert tudta, hogy ilyenkor veszem az ő ajándékát is; mondjuk Jongdae utálta a meglepetéseket, így mindig előre tisztázta, hogy mit szeretne. De akkor valahogy, ezt elfelejtette közölni, ami nem volt nagy baj, mert bár ő nem tudta, de akkor már meg volt véve az ajándéka. Soha a büdös életben nem vásároltam előre, de abban az évben felrúgtam ezt a hagyományomat, és kivételesen Jongdae-nek nem karácsony előtt három nappal vettem valamit. Akkor már nálam volt az aprócska valami, de egy megfelelő pillanatot akartam kivárni, hogy odaadjam neki. Viszont, amilyen szomorúan lógatta az orrát, nem volt kedvem tovább nézni az elszontyolodott arcát, így megállítottam magam előtt, ott a Pláza közepén, majd a zsebemből előrántottam egy apró dobozt, és a kezébe adtam.

- Most meg akarod kérni a kezem? – vette el az apró tárolót, majd kíváncsian nyitotta ki azt. Ugyanilyen egyszerűséggel kerekedett háromszorosára, az amúgy kicsi szeme.

- Tudom, nem egy gyémántgyűrű, de gondoltam azt majd Xiumin megveszi neked – kacsintottam rá, ahogy kiemelte a bőrszíjon lógó, ezüstpengetőt, amely alig volt nagyobb a hüvelykujjánál. Még évekkel ezelőtt Jongdae rajongott valami DOPE nevezetű azt sem tudom milyen nemzetiségű rock bandáért akiknek, a basszusgitárosuk mindig egy ezüstpengetőt viselt. Sosem vette le, mindig vele volt, mint valami talizmán. Jongdae-re nagy hatással volt, azaz együttes, állítása szerint, miattuk döntött úgy, hogy a zenével akar foglalkozni, illetve a basszusgitáros miatt kezdett el hangszereken tanulni. Így utólag belegondolva hót biztos, hogy Chen bele volt szerelmesedve abba a pasiba. De nem ez a lényeg; éveken keresztül azt hallgattam, hogy neki kell egy olyan medál, de amilyen béna volt, sosem talált még ahhoz hasonlót sem.

- Te emlékeztél...?

- Nem volt nehéz tekintve, hogy több éven keresztül, mindennap megemlítetted, hogy akarsz egy ilyen medált.

- De hol találtál ilyet?

- Csináltattam – vontam vállat, de ahogy Jongdae szemeibe néztem, lehet nem kellett, volna ilyen könnyen vennem ezt. Barátom majdnem bőgött a meghatottságtól.

- Csináltattad?

- Igen. Vettem egy pengetőt, kifúrattam, ráfűztem egy bőrszíjra, de előtte még gravíroztattam... – fordítottam meg az apró valamit, melynek hátulján barátom monogramja díszelgett.

- Mikor volt minderre időd?

- Októberben – feleltem lazán, de már nem úsztam meg, hogy ne kapjak egy ölelést. Jongdae erősen szorított magához, ami akkor ugyan nem tett túl sok jót a hátamnak, de örömmel viszonoztam gesztusát. Jongdae volt az egyetlen ember az életemben, aki meg szokott ölelni, csupán mert jót tettem vele. Eleve ez a szókapcsolat nem volt rám jellemző; jót tettem... Mintha egy külön univerzumból származott volna.

 Hirtelen megrezzent egy mobil.

 Chen kikapta telefonját a zsebéből, s miközben vigyorogva olvasta üzenetét, már meg sem kérdeztem, ki írt neki, hisz nyilvánvaló volt.

- Menj csak – mondtam. – Nekem még el kell intéznem egy-két dolgot.

- Köszi – ajándékozott meg egy halvány mosollyal, majd szépen lassan alakja eltűnt a hatalmas tömegben.

 Mikor már abban a hitben sétáltam hazafelé, hogy senki nem fogja megzavarni a nyugalmas csendemet, a mobilom hirtelen megcsörrent, én pedig reflexből kaptam fel azt.

- Szia csillagvirág!

- Te vagy az CL? – kérdeztem, ahogy az ismerős női hang, simogatni kezdte dobhártyámat.

- Miért, van még valaki más is, akinek a telefonjába Fiszként vagy beírva?

- Remélem, hogy nincs – dörzsöltem meg orrnyergem, majd hallgattam, a hirtelen beállt csendet. Nem volt jellemző a lányra, hogy nem járt a szája, épp ezért hatott furcsának, hogy szinte percekig csak egy néma készüléket tartottam a fülem mellett. – Miért hívtál?

- Öhm... – kezdte. – Nem beszéltél mostanában Yifannal?

- Utoljára tegnap. Miért?

- Csak, mert ma rohadt furcsán viselkedett.

- Mit értesz furcsa alatt, mert engem néha már az állandó vigyorgása is kikészít!

- Az tök aranyos – vette rögvest védelemébe a tanáromat. Tipikus női taktika... – Én ma annak jobban örültem volna.

- Mit csinált? – próbáltam a tárgyra téríteni CL-t.

- Bejött az üzletbe és teljesen... Hogy is mondjam...? Semleges volt.

- Semleges? – ráncoltam homlokomat, mert ez tényleg elképzelhetetlen volt a mindig vigyorgó, általában jó kedélyű Wu Yifanról.

- Akár egy zombi; rezzenéstelen arccal üdvözölt, monoton stílusban bólogatott arra, amit mondtam ráadásul, mikor közöltem vele, hogy nem fog megérkezni a legújabb George Ezra album, amit rendelt, még frusztráltnak is tűnt. Persze nyilván nem a lemez miatt... Csak úgy festett, mintha ez egy utolsó löket lett volna.

- Mihez?

- Fogalmam sincs. A kiakadáshoz – felelte halkabbra véve hangerejét. – De hisz ismered őt valószínűleg jobban, mint én. Nem történt vele valami mostanában, ami miatt ennyire feszült lehet?

- Ami azt illeti... – vakartam meg tarkómat, de nem voltam biztos abban, hogy a Krissel történteket CL-lel is meg kellene-e osztanom. – Mostanában kicsit összejött Yifannak, de erről az engedélye nélkül nem beszélhetek.

- Megértem. Én csak aggódom miatta – sóhajtott egy hatalmasat. – Mindenesetre, ha találkozol vele, akkor mindenképpen add át neki az üdvözletem, mivel holnap elutazom.

- Elutazol? Hova?

- A karácsonyt anyámmal töltöm, Amerikában, immár második éve. Szóval, ha beugrasz a lemezboltba, nem fogsz ott találni.

- Értettem hölgyem – mosolyodtam el halványan, de mielőtt még letettem volna a telefont, kérdezni akartam valamit tőle. – CL...

- Igen?

- Te tudtad...? Mármint tudtad Yifanról, hogy...?

- Hogy meleg? – Köszönöm Istenem! Magamtól nem tudtam volna kinyögni.

- Igen. Tudtad?

- Oh édesem – sóhajtott bele a telefonba, amolyan díva stílusban. – Minden, egy kicsit is tapasztalt nő egy pillanat alatt észreveszi rajta. De egy jó képességekkel megáldott szűz is észreveszi.

- Szóval, ez ennyire látványos?

- Nem. Valójában Yifan nagyon jól titkolja a másságát. Tudod ez amolyan női dolog; mi lányok könnyebben kiszúrjuk a melegeket. Van egy radarunk.

- Szóval az amerikai filmekben nem hazudnak, amikor az efféle „képességről” beszélnek? – ráncoltam homlokomat, megpróbálva a lehető leggúnyosabb hangsúlyozásomat elővenni.

- Mondhatsz, amit akarsz, ez akkor is így van. Viszont nekem rohannom kell, mert még össze is kell csomagolnom. Na pusszantalak! És boldog karácsonyt!

 Azzal letette. Bevallom nem bántam, hogy nem cseveghettem tovább CL-lel a női megérzésekről, mivel már igazán haza akartam menni. Csupán el akartam terülni az ágyamon, élvezve annak puhaságát és a téli szünet örömét. Ráadásul minden karácsonyi ajándékot megvettem, amit szerettem volna; tehát semmi más dolgom nem akadt, csak hazamenni és mély álomba kényszeríteni magam.

 Lassú léptekkel tapostam bakancsommal a frissen esett havat, mely fehérségével az egész térséget beterítette, ezzel kölcsönözve a tájnak, egy egyedi gyönyörűséget, amely sok év után, ismét tetszett a szememnek. Nem szerettem a karácsonyt, ahogy a télért sem rajongtam; de a havas tájak iránti furcsa vonzalmamat nem tudta csillapítani, még az évek alatt megtörtént események sem. Imádtam a csupasz, szűzies fehérséget.

 Aztán megpillantottam azt, ami mégis megállt parancsolt lábaimnak. Tökéletes új állapotban, egy üveg mögül mosolygott rám az a valami, ami miatt nem tudtam még egy lépést tenni. Hívott magához, mint egy régi jó barátot; és nem tudtam ellenállni neki. Bementem hozzá, és kiszabadítottam onnan, hogy többé ne az üvegablak mögül nézze a világot. Csak tudnám miért tettem?